Rólam tudnotok kell, hogy már lassan 5 éve járok hétvégente egy színitanodába. Gyerekkori álmom színésznővé avanzsálódni, ez a hely pedig rengeteget adott és ad hozzá a tehetségem kialakulásához, fejlődéséhez, lényegében az egész életemhez. Négy (most már "csak" három) csodás tanár teszi lehetővé, hogy akik odajárunk, mindannyian jó irányba haladjunk, ha ezt az utat szeretnénk járni. Oké, ugyebár már írtam az önbizalomhiányomról, ami egy ideje sokkal durvábban előjött, mint régen, így picit most minden nehezebb nekem, tehát ez is. De ezt leszámítva, igazi áldásnak érzem, hogy anno, 2011-ben rátaláltam a színitanodára. A legnagyobb húzóerő Vágó Zsuzsi neve volt, akit még 2008-ban láttam az Abigél musicalben először Vitay Georginaként (vagy 2007-ben a Szépségben Babette-ként, de ez nem 100%, mert csak három főbb szereplőre emlékszem, meg 1-2 jelenet maradt meg élesen), és azonnal megnyert a színpadi jelenléte, a tehetsége. Lényegében egyik példaképem azóta is. De most nem szeretnék mélyebben belemenni a témába, majd úgyis posztolok erről, róla. :)

Most az a bejegyzésem lényege, hogy a tanodába való utam során - ami piszkosul lassan ment, tekintve, hogy járni alig tudok a begyulladt lábam miatt - sikerült belebotlanom egy ismerősömbe, akivel egy OKJ-s osztályba jártam tavaly...igaz, én pár hét után abbahagytam a sulit. Szóval beszélgettünk kicsit, és jó volt egy kicsit hallani felőle, felőlük. Oké, tényleg hamar elsodródtam onnan, de tudnotok kell rólam, hogy barátkozós típus vagyok, és hamar meg tudok kedvelni másokat, így volt ez a csapattal is. Csak hát...nem nekem való volt az az irány. Azt hittem, ezzel meg is volt úgymond a napom fénypontja - valamiért imádom a "véletlen" találkozásokat :D -, de azt hiszem, más volt megírva erre a szép szombati napra. A tanoda után ugyanis alig léptem ki a teremből, ahol a próba zajlott, máris összefutottam Balla Eszter színésznővel. És bizony beszélgetni kezdtünk. Évek óta próbáltam valahogy elcsípni őt, de az előadások előtt/után, amikor épp őt néztem meg valamiben, sosem sikerült a dolog. Most pedig bumm, ott volt. Természetesen első dolgom volt Kölesdet szóba hozni, hiszen én 18 évig éltem abban a Tolna megyei faluban, ő pedig kisgyerekként lakott ott, aztán hamar elköltöztek onnan. Mindenesetre nagyon jó érzés volt végre beszélgetni vele erről. Eszter nemcsak tehetséges, hanem rendkívül szimpatikus is, és elképesztően gyorsan kialakítottunk egy kellemes 2-3 perces csevegést. A szüleink is nyilván felvetődtek témaként, hiszen az anyukáink anno együtt tanítottak az általános iskolában. Az szerintem egyértelmű, hogy én emlékezni fogok rá, de az is biztos, hogy Eszti sem felejt el ezután a számomra nagy találkozás után. Még ő mondta búcsúzóul, hogy legközelebb garantáltan megismerjük egymást. Én bizony hiszek a "legközelebb"-ben. A lényeg, hogy még mindig itt vigyorgok, amiért végre sikerült elmondanom a kölesdi közös pontot Eszternek.

Összességében jó napot zártam! És igen, megérte lejárni a lábam, hogy most duzzadt, lüktető, fájdalomtól égő állapotában itt ülhessek és épp nektek pötyögjem be ezeket a sorokat. Ha csak eszembe jut, hogy azt fontolgattam, inkább hideg vízbe áztatom és nem megyek sehova...úristen, milyen jó, hogy összekaptam magam! Milyen élményről, élményekről maradtam volna le. A próbáról nem is beszélve. Oké, sok mindent nem csináltam - nem is tudtam volna így -, de legalább ott voltam. Hát igen...az ember mindig ott van, ahol épp lennie kell. Szó szerint és átvitt értelemben is.