Ezen a szép augusztus 20-i napon ünnepeljük az államalapítás ünnepét, tehát végül is kis országunk születésnapját tartjuk ma! Úgy gondoltam, teszek ki néhány ehhez kapcsolódó videót! Aztán lesz még egy poszt, amiben majd egy másik szülinapot "ünnepelek". <3 :D

Broadway Fesztivál 2018: Dolhai Attila - Szállj fel szabad madár

Mi mással kezdhetném a sort, mint Koppány hatalmas szólójával. Előre szólok, keretbe foglalva a sort is ezzel fogom zárni, csak más előadóval. Most jöjjön Dolhai Attilával a dal, aki a Budapesti Operettszínházban jelenleg a karakter bőrébe bújik. Vikidál elképesztő volt anno, nehéz a nyomdokaiba lépni, de szerencsére ma is vannak tehetségeink, akik valamennyire képesek rá...pontosabban a saját képükre formálják a szerepet, és remek teljesítményt nyújtanak. :D <3 A dal pedig örök kedvenc!!!

István, a király - Oly távol vagy tőlem

Na, jöjjön az eredeti szereplőgárdáról egy videó még 1983-ból. A videóban Kovács Ottilia és Pelsőczy László látható István és Réka szerepében, az énekhangjukat viszont Sebestyén Márta és Varga Miklós adta. Emellett belinkelek nektek egy friss verziót a tavalyi Broadway Fesztiválról, méghozzá Gubik Petra és Kocsis Dénes előadásában.

Életműkoncert 2009: Deák Bill Gyula - Áldozatunk fogadjátok

Az eredeti Táltos, vagyis Deák Bill Gyula. Direkt nem az előadásból posztolom a szólódalát, hanem egy évekkel későbbi felvételt, konkrétan 10 évvel ezelőttről, amikor koncerten énekelte el. A közönség pedig rendkívül élvezte, öröm rájuk nézni, pláne tudva, mennyi év telt el a nagy premier óta, és itt lényegében egy teljesen új generáció is jelen volt, akik ugyanúgy tomboltak a szám közben! Nagyon helyes!

Nemsokára indulunk Szegedre anyuval, hogy megnézzük a Titanic musicalt, amit egyébként holnap játszanak utoljára, szóval nagyon boldog vagyok, hogy eljutok rá. Igazából már azóta sejtettem, hogy a musicalt nem viszik be a kőszínházba, mióta bejelentették a szereposztást a Szegedi Szabadtéri Játékokra. Olyan vegyes csapat gyűlt össze, akik közt szabadúszó színművészek is vannak, hogy valami azt súgta, nem kerül be egyik színház falai közé sem végül. Pláne úgy, hogy végül is koprodukcióról beszélünk, hiszen az Operettszínházból és a Madáchból is szerepelnek benne. A lényeg, hogy éreztem, ez a csoda mindössze hat szabadtéri estére szól. És lám, nem tévedtem. Ma este pedig gyönyörködhetek a színpadi látványban, az alakításokban és a mesés hangokban. Ezer százalék, hogy tetőtől talpig fogom érezni a libabőrt, mégpedig a darab elejétől egészen a tapsrend végéig. Már tűkön ülve várom! Biztos fogok írni róla kritikát. Jó, tudom, ígértem én ezt már korábbi előadásokkal kapcsolatban is, de érzem, hogy ezúttal valóban megírom a véleményem. Mégiscsak úgymond egyedülálló eseményről van szó, amit talán most látok először és utoljára magyar színpadon. A Titanic című film pedig már egészen kiskorom óta az egyik legnagyobb kedvencem. Leonardo DiCaprio is ebben vált a kedvenc színészemmé (bár hozzátenném, nem klisés módon szeretem őt, vagyis nem ragadtam le a Titanicnál, azóta bőven láttam alakításait, amikkel még jobban lehengerelt), ráadásul ha ez nem lenne elég, a musical, amit ma látni fogok, egy Broadway-feldolgozás. Ugyanis 1997-ben, vagyis a film bemutatásának évében, a Broadway színpadán is debütált. Pontosan tudjátok, mit jelentenek nekem a Broadway-musicalek. Pont emiatt tudom, hogy imádni fogom a mai előadást is. Bár eleve a szereposztás lázba hoz, de erre majd a kritikámban úgyis kitérek. Most jöjjön a bejegyzés apropója, hiszen nem csupán a mai csodaeste miatt pötyögöm be nektek ezeket a sorokat. Hogy miért hozok néhány random videót, amiken bármikor elsírom magam? Nos, részben valóban a Titanic miatti érzelmi túltöltöttség okolható ezért. Másrészt viszont pont ma van apukám halálának az évfordulója, ami valamilyen szinten még ennyi év elteltével is taccsra vág. Szóval a teljesség igénye nélkül összeszedtem most néhány olyan felvételt, amiken valamilyen oknál fogva mindig sírni kezdek. Ez most egy ilyen nap.

Titanic - My Heart Will Go On (jelenetek a filmből)

Ha már a Titanic musicalt nézem, nem maradhat ki a híres betétdala a filmnek, amit a csodás Céline Dion énekelt fel még 1997 tavaszán, néhány hónappal a film megjelenése előtt. Egy zenés összevágást teszek most ki, ami a Titanic jeleneteivel van tele, értelemszerűen. Mindig elsírom magam a filmen és ezen a dalon is. Most nem mennék bele mélyebben a részletekbe, mindenesetre valóban a Titanic az egyik kedvenc filmem, de nem "klisés" módon. Röviden és tömören: mint sokan mások, én is ebben szerettem meg Leonardo DiCaprio-t, és igen, oda meg vissza vagyok tőle, de a többséggel ellentétben én azóta másban is megnéztem (nem túlzok, tapasztalatból mondom, hogy sokan úgy csorgatnak rá nyálat, hogy más alakítását még nem is látták a fantasztikus színésznek!), illetve én nem azon zokogok a legjobban, amikor (esetleges spoiler következik, ha van még emberi lény a bolygón, aki nem látta a filmet) Leo karaktere meghal, aztán Kate Winslet leengedi Jack élettelen testét az Atlanti-óceánba...nem, nekem az a jelenet már inkább a jéghegy csúcsa. Bocs, ez durva és morbid picit. A lényeg, hogy velem már ott padlót lehet felsikálni, amikor a hajón lévő emberek haldokolnak, hullanak bele a vízbe... Borzasztóan megviseli a lelkem, és az sem kivétel, ahogy a kapitány és a hajó személyzete beletörődve a sorsukba, ragaszkodva a Titanichoz, a fedélzeten maradva várják a biztos halált, ám még a zenekar zenél egyet, hogy igyekezzenek nyugtatni a népet. Úristen, még a gondolattól is kicsordulnak a könnyeim. Oké, befejeztem, jöhet a videó. A filmet pedig kb. 4-5 évente szoktam megnézni, ugyanis rohadtul feldolgozhatatlan számomra.

Nyomorultak musical - One Day More (10 éves évforduló)

Jöhet egy kis musical? Rengeteg előadás ríkat meg - mondjuk engem amúgy sem nehéz -, ám a Nyomorultakat kb. végigsírom. Nem véletlen, hogy a filmet még képtelen voltam végignézni. Igen, meg lehet kövezni, hogy egy 2012-es musicalfilmet máig nem sikerült elindítanom, pedig imádom, ráadásul tele van a kedvenc színészeimmel. Mindegy, előbb-utóbb ráveszem magam a lélektörő zokogásra. Addig is a 10 éves évfordulóról hoztam egy videót, amiben az eredeti Broadway-csapat jött össze egy koncertre 1995-ben. A One Day More című dal számomra az egyik leghidegrázósabb ever, és bármikor hallgatom, könnyek szöknek a szemembe.

One Tree Hill - Jelenet az utolsó részből

A One Tree Hill köztudottan a világot jelenti nekem, ha sorozatokról beszélünk. Nincs ennél jobb, erről sosem fog változni a véleményem. Alapvetően ne egy letargikus jelenetre számítsatok most a legutolsó részből, sőt igazán vidám perceket láthattok a videóban, miközben Gavin DeGraw elénekli a frenetikus főcímdalt, én mégis mindig a könnyeimet törölgetem közben. Egyrészt mégiscsak egy fináléról beszélünk, ami után tudtam, hogy már nem kapok több részt. Kilenc évadnyi csoda zárult le perceken belül. Másrészt rajongásig imádom ezt a remek dalt, és libabőrt okozó, ahogy az egész csapat elkezdi énekelni. Meg olyan megható őket együtt látni...még így utoljára. Valahogy mindig ezek a gondolatok érik el nálam a sírós hatást. Ez van. Örök kedvenc! <3

Ezer éve nem posztoltam semmit ehhez a rovathoz. Úgy láttam, most már elérkezett ennek az ideje. 2012-ben zajlott le a legelső Színházak Éjszakája, amiben több pesti színház is részt vett. Idén szeptember 21-én kerül megrendezésre. Javaslom nektek, hogy nézzetek be legalább egy fantasztikus színházba a fővárosban, hiszen biztos remek programok és műsorok várnak rátok. Én most összeszedtem a legnagyobb favorit felvételeim (a teljesség igénye nélkül!!!), és gondoltam, néhány sorban megírom a véleményemet, a videókhoz fűződő élményeimet is. Előre is elnézést, amiért csak az Operettszínházra korlátozódott a figyelmem, ígérem, más színházakba is "látogatást" teszek majd a blogon. Most viszont a legimádottabb színházammal kapcsolatban szeretnék videókat megosztani. Oké, már a Budapesti Operettszínház sem olyan, mint régen, de akkor is örök szerelem marad számomra. Ahogy írtam is feljebb, nem lesz itt az összes kedvenc videóm, mert az rengeteg lenne. Muszáj volt válogatnom, és még így is rengeteg van. Olyannyira, hogy kettészedtem az adagot. Most "csak" 2015-ig posztolok videókat. A többi később érkezik. Na, akkor lássunk hozzá...

Színházak Éjszakája 2012

Vágó Zsuzsi - Fame

Ki mással is kezdhetném a sort, mint azzal, aki a tanárom volt éveken át, aki a legtündéribb emberek egyike, akit ismerek és nem mellesleg országunk legjobbja? Igazság szerint töredelmesen bevallom, hogy ez volt az első és eddigi egyetlen Színházak éjszakája, amin én is ott voltam, de igyekszem tenni róla, hogy idén eljussak rá. Ha mégsem jönne össze, eskü, jövőre megoldom valahogy! Ugyanis óriási élmény volt az egész, oda meg vissza voltam, emlékszem, majd' kiugrottam a bőrömből, főleg ezen a zenés blokkon a nagyszínpadon, amit az ötödik sor közepéről néztem végig. Sosem felejtem el ezt a szenzációs bulihangulatot és a fellépő művészek csodás jelenlétét. Zsuzsi hangja pedig ebben a szólóban kb. lehozta a csillárt a plafonról. Senki más nem tudja ezt a számot ennyire energikusan és lehengerlően előadni nálunk. A műsor után a művészbejárónál beszéltem is Zsuzsival, és ismét megmutatkozott, mennyire szerény és alázatos. Ugyanis mikor agyondicsértem, megjegyezte, hogy ő nem érezte jónak, mert nem hallott magából szinte semmit a dal közben, és biztos hamis volt. Nos...ti mit gondoltok? Elfogultság nélkül állítom, hogy ha ilyen az, amikor nem hall magából semmit, akkor vajon mennyire lehet tökéletes, amikor minden jól működik a hangosítás terén? <3 :)

Peller Anna - Somebody To Love

Aki ismer, az tudja, mennyire imádom Peller Annát. Ezen az estén fergetegesen és kicsit a saját stílusára formálva adta elő a legendás Queen együttes egyik számát. Emlékszem, tátott szájjal néztem az előadását. Máig érzem a libabőrt, amikor csak visszanézem a szólóról készített videót. Képzelhetitek, milyen volt élőben.

Pirgel Dávid - Fantom-duett önmagával

Soha, de soha, de soha nem leszek képes feldolgozni ezt a CSODÁT!!! Pirgi egy istenadta tehetség, akit sokkal jobban meg kéne becsülni a hazai művészvilágban. Sajnálom, hogy a jelek szerint ez nem így van. Imádom őt, és szerintem ha megnézitek ezt a videót, egyet fogtok velem érteni abban, hogy a színpadon lenne a helye most is, mégpedig főbb szerepben, nem pedig a színfalak mögött, konkrétan a sminkszobában. Igen, abban is remekel, imádom a sminkjeit, de ideje lenne hozzávágni egy főszerepet! Rohadtul megérdemelné!

Szabó Dávid & Kocsis Dénes - When You Believe

Hű...hol is kéne kezdenem? Egy szívemnek nagyon kedves dalt adott elő ez a két MűvészEmber. Azért merész dolog egy Whitney Houston és Mariah Carey duettet fogni és kissé átdolgozva előadni. Meg úgy egyáltalán elénekelni. De annyira örülök, hogy megtették. Ekkoriban még nem voltam Dénes rajongója - és finoman fogalmaztam -. Ma már nagyon bánom, hogy kezdetben nem láttam, milyen értékes ez a fiú. Viszont azt hiszem, ez volt az a pont, amikor ez elkezdett átfordulni bennem őszinte tiszteletté és később szeretetté. Dávidot pedig mindig is csodáltam. Istenem, annyira szép volt ez az 5 perces performansz. Minden másodpercét a szívembe zártam. És ha már Dávid, akkor ne felejtsük ki azt a momentumot, amikor könnyedén felkapta és megpörgette Oszvald Marikát!!! Még Szabó P. Szilveszter sem hitte el, amit látott. :D

Füredi Nikolett - Lány az 5B-ből

Ezt a dalt magyarul először a Broadway Fesztiválon hallottam Nikitől 2011 szeptemberében. Már ott rajongásig imádtam, aztán szerencsére következő év márciusában is elénekelte a Színházak éjszakáján. Ez a dal teljes mértékben az övé. Szerintem mástól annyira nem is tetszene. Niki egyszerűen tökéletesen adja elő minden alkalommal. Mintha neki írták volna. Na jó, ez nem teljesen igaz, hiszen eredetileg Kristin Chenoweth számára íródott a dal, konkrétan az ő életének egy aspektusáról szól, amikor a művésznő New Yorkba költözött és megkapta a zajos szomszédokat. :D Annyira jó ez a dalocska, mindig örömmel hallgatom meg, akár angolul, akár a mi nyelvünkön. Muszáj ezzel zárnom a 2012-es Színházak éjszakája blokkot. A Bővebben-re kattintva jöhet a 2013-as év adagja. :D <3

Nos, emberek, nem véletlenül használom a címkék közt a sorozat címét. De erre majd később visszatérek. Első körben muszáj picit elrévednem a múltban. Az 1990-től 2000-ig tartó Beverly Hills 90210 volt a legelső amerikai sorozatok egyike, amiket elkezdtem nézni és amibe kvázi szerelmes lettem gyerekként. Lényegében a Bűbájos boszorkákkal kb. egyszerre keveredett bele az életembe, és mindkét szériáért örökké hálás leszek, a legnagyobb kedvenceim közt vannak. A tíz évadot megélt sorozatból nekem magyar szinkronnal négyhez volt szerencsém, pedig állítólag végig leadta magyarul valamelyik csatorna. Ez nekem valamiért kimaradt. Mindenesetre angolul már az ötödik szezont is végignéztem, és azon leszek, hogy minél előbb eljussak a fináléig, mindössze még mindig reménykedem abban, hogy valahol felbukkan magyar szinkronnal. Félre ne értsetek, imádom az eredeti hangjukat, úgy még átütőbb, viszont van 1-2 tényező, ami miatt szeretnék még picit várni a szinkronra, de erre kitérni most felesleges. A lényeg, hogy bár nem néztem még végig a majdnem 300 részt, de sok mindennel képben vagyok, és jelenleg boldogságban úszom, hiszen mini-sorozat formájában visszatérnek a kedvenceink. Jó, nem egészen úgy, ahogy azt elképzeltük, ugyanis nem folytatást kapunk így majdnem 20 évvel a finálét követően, de akkor is örülök a hírnek. Konkrétan egy olyan felélesztésről beszélünk egy hét részes mini-sorozat formájában, amiben a jól ismert eredeti színészgárda tér vissza, viszont önmaguknak egy kissé eltúlzott, kifordított verzióját alakítják, nem pedig a régi karaktereiket. A lényege az, hogy a nagy csapat újra összejön, felelevenítik a régi dolgokat, illetve igyekeznek tető alá hozni a széria folytatását, tehát ötletelnek arról, mi lehet a karaktereikkel. Sokan csalódottak amiatt, hogy nem tényleges folytatást kaptunk, ellenben én azok közé tartozom, akik már amiatt leírhatatlanul boldogok, hogy visszatérnek ilyen formában a kedvencei. Tegnap adták le az első részt...és akkor visszakanyarodnék a címkéhez. Azért írtam bele a "BH90210"-et, mert eltökélt szándékom minden részről kritikát írni, és így könnyebben ráakadtok majd a későbbiekben az ezzel kapcsolatos posztjaimra. Elárulom, nem ez lesz az egyetlen ilyen sorozat. ;) Most pedig ide teszem nektek a mini-sorozat főcímét, aminek már az első másodpercétől kibuggyant egy könnycseppem, olyan hatással lett rám. Már a zene libabőrt okoz nálam, és az, hogy összehoztak egy olyan főcímvideót, ami egy elég erős visszautalás a régi szép időkre (nos, konkrétan másolták a stílust a korábbi évadokból, de linkelek is egy példát nektek), nekem tényleg hab a tortán. Ami miatt pedig pluszba bármikor könnybe tud lábadni a szemem...nos, az nem épp pozitív dolog. Annyira imádom ezt a videót, tényleg, és érzem, hogy a mini-sorozattal is hasonlóan leszek, azonban Luke Perry hiánya számomra már-már feldolgozhatatlan. Hatalmas űrt hagyott maga után a tragikus halálát követően, és pont tegnap jött rám egy elég nagy sírógörcs, amikor kiderült, hogy Shannen Doherty nem is tért volna vissza a mini-sorozatra, ám miután Luke elhunyt, a dolgok "drasztikusan megváltoztak", hogy a színésznőt idézzem, és egy lehetőségként tekintett a szériára, hogy ezzel emlékezzen meg kollégájáról és jó barátjáról, aki a karaktere első nagy szerelmét játszotta a tíz szezont megélt csodában. Tessék, már megint könnyezem, ahogy ezeket a sorokat írom. Szerintem nincsenek rá szavak, mennyit jelent nekem ez a sorozat és ezek az emberek, bár remélem, valamennyire át tudtam adni ezzel a bejegyzéssel. Lassan érkeznek a kritikák, addig is nézzétek meg ezt a hidegrázósan jó főcímet.

Ez olyasvalami, amit valószínűleg sosem leszek képes teljesen feldolgozni, mindig össze fog törni a szívem, amikor csak eszembe jut, nagyon mély nyomot hagyott bennem a halála, amit mindig magammal fogok cipelni. Bár egyúttal édesanyám szülinapja is ma van, ami persze rendkívüli öröm számomra, hiszen értelemszerűen őt szeretem a legjobban a világon (aminek minden gyerek számára természetesnek kéne lennie, ha engem kérdeztek...legalábbis ha olyan anyukátok van, mint nekem <3), azonban egy apró árnyékot mindig vetni fog erre a napra Cory halála. Már csak amiatt is, ahogy azon a tragikus napon szembesültem ezzel a hírrel. Már a két évvel ezelőtti megemlékezős posztomban jeleztem, hogy aznap egy musicalelőadásban szerepeltem, annak volt a premierje, és amikor reggel elolvastam a halálhírét, teljesen kiborultam. Kicsit összekaptam magam a nagy esemény miatt, azonban amikor végre leereszthettem, napokig csak bőgtem. Nyilván kicsivel könnyebb lett az eltelt évek alatt a hiányát elfogadni, legalábbis már nem zokogom el magam minden egyes videótól, amit elindítok róla...ám még mindig hihetetlen módon fáj belegondolni, hogy már nincs velünk. Úgy gondoltam, néhány felvétel kihagyhatatlan a bejegyzésből. Kezdve rögtön a legelső Lea-Cory, vagyis Rachel-Finn duettel a Glee-ből. Úristen, mennyire humoros momentum volt, hogy amint Finn elkezdett énekelni, Rachel máris meglátta benne a potenciális duettpartnert számára. Cory hangja mellett az arcjátéka is zseniális volt már ekkor. Pár évvel a pilot után, mikor már a karakterek kijárták a gimit, az aktuális legjobb gimis duó előadta a Grease musical egyik dalát, ám a "régiek" a nézőközönségből, illetve Finn - mint felkészítő tanáruk - a takarásból odaképzelték magukat egy ponton. Igen, azt a bizonyos legelső Lea-Cory duettet a nyitórészből. Bár ez a dal alapvetően nem okoz sírógörcsöt, de ez a párhuzam nálam cérnaszakító. Na, de ugorjunk csak vissza a pilothoz egy percre: az ikonikus Don't Stop Believin' nem egyszer csendült fel a sorozat folyamán, és mindegyik alkalommal egy igazi csoda volt. Bár nekem nem ez a pilot-verzió az abszolút kedvencem, de határozottan ez a legkülönlegesebb és a leginkább lélekbe markoló. Istenem, ahogy Cory a dobok mögött ül, és lényegében ezzel a kis dallal győzik meg az énektanárt, hogy maradjon az iskolában, aki könnyes szemmel nézi őket...kizárt, hogy ettől a látványtól ne bőgjem el magam. Az amerikai Journey-együttes száma egy igazi kincs mindenki számára, ebben biztos vagyok. Még nagyon az első szezon elején egy újabb legendás rockzenekar egyik dalát énekelte el a csapat, méghozzá lehengerlően. Ezúttal brit vizekre evezve, egy Queen-dallal bizonyították be, micsoda tehetségek mind. És ahogy Cory elkezdi a dalt...hát, szerintem az angyalok énekelhetnek ennyire gyönyörűen. Ami valóban így van, hiszen már ő is azzá vált. Hogy nem bírok elszakadni az első évadtól, jesszus. Mondjuk nem csodálom, hiszen amellett, hogy azt láttam a legtöbbször, mert nem bírtam leállni az ismétlésével, amikor elindult a széria, hozzátenném a szomorú nyilvánvalót is: az a szezon választ el a legjobban attól, hogy közelebb lépjek Cory halálának időpontjához. Jöjjön most az évadzáró egyik dala a kórus nagy fellépéséről (egy újabb Journey-sláger), miután Finn szerelmet vallott Rachelnek. Istenem, ez a csodagyönyörű dal már eleve sikeresen elérte nálam, hogy könnyáztatta legyen az arcom, azonban Cory halála óta ez még sűrűbben előfordul. A halála utáni időszakban ismétlésre raktam a lejátszóban, és megállás nélkül ezt hallgattam, miközben a sírástól már fájt a fejem. Ma is könnybe lábad a szemem, ha meghallom, de most már kicsivel könnyebb végighallgatni. Persze, mindig itt lesz tőle ez a gombóc a torkomban és ez az égető érzés a szívem környékén, görcsbe rándul tőle a gyomrom...ez SOSEM múlik el. Ám hosszú idő után, de eljutottam oda, hogy jobban kezelem, amikor felcsendül az ismerős dallam. Most következzen egy harmadik szezonos, konkrétan egy újabb évadzárós dal. Ebben Cory mindössze vokálozik, ám úgy éreztem, kihagyhatatlan a listámról. Ez az örök harmadik kedvenc Lea Michele-szólóm a sorozatból, és az egyik legmeghatóbb pillanat. Az érettségi után Rachel elköltözik New Yorkba, Finn pedig biztatja, hogy valósítsa meg az álmait. Közli vele, hogy a lányból sztár lesz, mégpedig nélküle. Igen, ez egyfajta búcsújelenet volt számukra. Finn ugyanis nem költözik el vele a nagyvárosba. Persze a szerelmük sosem szűnt meg létezni, és nagy összeget mernék tenni rá, hogy az életben is hasonló a helyzet. Nyilván Lea továbblépett az életében, most már férjhez ment, de sosem felejti el Cory-t, akivel az életben is egy párt alkottak több éven át, egészen addig a végzetes napig. Mindig ott lesz a szívében az egyik legkülönlegesebb helyen. Szeretni fogja. Örökké. Mindössze továbblépett és próbál boldog lenni. És ez így is van rendjén. Sőt szeretem azt hinni, hogy Cory küldte neki az újabb nagy szerelmet, így vigyázva a nőt és biztosítva a mosolyát. Rachel és Finn is elbúcsúztak, hogy aztán Rachel igyekezzen továbblépni. Ám azért még volt történetszáluk a negyedik szezonban is. Ezzel pedig el is jutunk az utolsó Glee-s videóhoz, amit választottam. Ezzel szépen keretbe is teszem a posztot, hiszen az első közös duettel nyitottam, most pedig a legutolsó meseszép duettjükkel zárom a sort. Ekkor énekeltek együtt utoljára a szérián belül. Ez volt Rachel és Finn igazi búcsúja. Egyúttal pedig ez az a dal, amit mind a mai napig nem bírok zokogás nélkül végighallgatni. Próbáltam, higgyétek el...de nem megy. Kb. az első akkord-leütésnél kibuggyan az első könnycseppem. Ez van. Jó, nemcsak ők ketten énekelték fel ezt a dalt, de ők énekelnek benne a legtöbbet, és úgy érzem, ez a dal valóban az ÖVÉK!!! Már a szövege miatt is, ami végképp sírásba taszít. De az már csak hab a tortán. Ideje befejeznem, mert ha így folytatom, lassan egyszerűbb, ha a képzeletbeli kardomba dőlök, mert csak magamnak okozok megint egy hétig tartó depressziót. Azt pedig nem akarom. Szerintem Cory sem akarná ezt a szeretteinek, barátainak és a rajongóinak, vagyis nekünk sem. Szóval igyekszem nem amiatt szomorkodni, mert meghalt, hanem annak örülni, amit még életében adott nekünk! A humorát, a kedvességét, azt, ahogy a tehetségét a tiszta szívéből és lelkéből átadta nekünk...abból a szívből és lélekből, ami olyan nagyon tudott szeretni! <3

Egy gyönyörű, megható rajongói alkotással zárom a bejegyzést, amiben néhány képsorral emlékezett meg róla a készítője, na meg belevágta néhány Glee-s kollégájának, jó barátjának szavait is. Rendkívül szívfacsaró felvétel. Látod Cory? Sosem felejtünk el téged... <3