A Szilaj, a vad völgy paripája című mesét 2002-ben mutatták be. Én emlékeim szerint 2004 körül láttam először. A Disney-mesék tömkelege kiskorom óta az életem része. Ez talán az egyetlen olyan mese, amit nem a Disney gyártott, mégis a világom közepe lett. Mind a mai napig az egyik legnagyobb kedvencem, bár tény, hogy csak ritkán nézem meg. Ennek oka kizárólag érzelmi, ugyanis kivétel nélkül mindig zokogok rajta. Nem pityergek, nem szipogok, hanem üvöltve bömbölök. Kevés ennél gyönyörűbb és megható mesét láttam eddig. Sőt ha jobban belegondolok, talán nem is volt rám ekkora hatással egy mese sem... maximum az Oroszlánkirály. A Szilaj története mély üzenettel bír, a daloknak szintén. A szövegek elképesztőek. Ez a mese, bár lovakról szól, ők állnak a középpontban, az állatok nem beszélnek benne. Szilajnak is mindössze amolyan "belső monológja" van, egyébként végig csak az állathangokat halljuk, illetve a mozgásuk által jelzik az érzéseiket, a szándékaikat. És ennek ellenére többet mondanak minden szónál. Ez a mese a szívem minden szeretetét megkapta már kislánykoromban, és ha nem készítene ki ennyire, évente legalább egyszer megnézném. Lelket simogató hatása van egy kisebb Niagara-szintű könnyzáporral megspékelve. Legalábbis nálam mindenképp. Szilaj és az indiánfiú közti kapcsolat a kedvencem a történetben. A fiú volt az egyetlen ember, akiben ez a vadló meg tudott bízni. Egy igaz barátság alakult ki köztük. Egy ősi erő. Azt hiszem, a lovak iránti hatalmas szeretetem is ebből a mesefilmből ered. Az utolsó jelenetet hoztam most el, a sok csodadal egyikét. A pillanatot, amikor Szilaj visszatér a méneséhez, mégpedig az indiánfiú saját lovával, Szelíddel, akitől a srác meghatóan búcsúzott el, amikor észrevette a két ló egymás iránti kötődését. Nézzétek meg! Nemcsak ezt a videót, hanem az egész mesét! Gazdagabbak lesztek egy szívhez szóló üzenettel! <3