2008-ban találkoztam először konkrétan a spanyol nyelvvel, amikor az utamba került a Casi Ángeles című argentin sorozat. 13 éves voltam. Emlékszem, hogy épp a nővéreméknél töltöttem pár napot - az okra már nem emlékszem -, és a YouTube-on elém került egy részlet a telenovella második szezonjából, ami pont akkortájt vette kezdetét Argentínában. Egy árva szót sem értettem belőle, de nagyon megfogott, szóval utánanéztem. A második szezon első néhány részét végig is néztem, amikor rábukkantam az első évad összes epizódjára. És tekintve, hogy engem a bábeli nyelvzavar nem rettentett el sosem, simán elkezdtem nézni anélkül, hogy bármit is értettem volna belőle. Elárulom, szinte minden részét láttam a 2007 és 2010 között futott, négy évadot megélt telenovellának. És mind a mai napig imádom! A zenét is belecsempészték az évadokba, hiszen rengeteg tehetséges fiatal énekelt a brigádból álomszépen. A dalok közt vannak dinamikusak, pörgősek, ugyanakkor meghitt hangvételűek. És mindnek van valami üzenete. Persze ezt anno nem tudtam, de mivel a Casi Ángeles miatt beleszerettem a spanyolba, azóta sokat fejlődtem, sokat tanultam. A nyelv iránti szeretetem pedig megállás nélkül nő. Amúgy arra is emlékszem, hogy akkor süppedtem bele visszavonhatatlanul a spanyol mániámba, amikor megnéztem a 2008-as Gran Rex Színházban lévő előadást nem sokkal azután, hogy a sorozat az életem részévé vált. Ugyanis minden évad dalaiból összehoztak 2007-től 2010-ig egy-egy színházi előadást, amiket mind a mai napig csillogó szemmel nézek. Most azt a videót szerettem volna közzétenni, amiben azt a dalt adták elő a 2008-as előadás fináléjaként, amit először hallottam a szereplőgárdától, és amibe annyira beleszerettem, hogy még mindig könnyek szöknek a szemembe, amikor meghallom.

Ma egy szívfájdalomról írok pár sort. Hosszasan nem szeretném taglalni, mert több mint 2 év elteltével is ugyanúgy elszomorít. Még 2019 vége felé úgy tűnt, valóra válik az egyik legnagyobb álmom. Aki ismer, az tudja, milyen hatalmas musicalrajongó vagyok, azon belül is a Broadway a mindenem. Az ottani művészek jelentős része megtalálta a lelkemhez vezető kiskaput. A legnagyobb kedvenc művésznőm pedig hosszú évek óta Laura Osnes. És bizony fülig ért a szám, amikor megvettem a jegyemet a 2020 elejére datált Broadway Princess Party koncertre Londonba. Ráadásul VIP-jegy volt, első sorba szólt, és utána lehetett volna a fellépőkkel és a zenei vezetővel találkozni, vagyis Benjamin Rauhala-val, aki zongorán kíséri ezen a koncertsorozaton a három "hercegnőt". Közös kép is készült volna. Egy olyan videót hoztam, amiben az a három csoda énekel, akiket én is láthattam volna azon a szép tavaszi napon, ami a covid berobbanása miatt sajnos törlődött. Susan Egan, Courtney Reed és igen...Laura Osnes. A szívem tényleg azóta is sajog, de nem adom fel a reményt, hogy egy nap még láthatom őket a színpadon és elmondhatom nekik, milyen sokat jelentenek nekem. <3

Ez a kérdés nagyon elgondolkodtatott, de bárhogy próbáltam felidézni olyan dalt, amit ki nem állhatok, valahogy egy sem ugrott be. Nem tagadom, egyszerűen KELL lennie, de az agyam szerintem blokkolja még az emlékét is. Szóval mérlegeltem, és végül az egyik James Bond-film főcímdalánál lyukadtam ki. A világ nem elég (The World Is Not Enough) még 1999-ben készült el Pierce Brosnan főszereplésével. Rólam tudni kell, hogy imádom a Bond-filmeket, pontosabban a Brosnan-korszakot, illetve legjobban azokat, amikben már Daniel Craig formálta meg a híres brit kémet. A sztorikat is remekül írták meg ezekben, a színészválasztások sem okoztak csalódást ezekben a filmekben, és a dalok is hidegrázósan jók a filmekben. Egyetlen egy kivétellel, ahogy már jeleztem is. Brosnan harmadik Bond-projektjéhez szerintem nem volt jó a dalválasztás. Valahogy nekem nem adja át azt a hangulatot, amit a többi zenénél tapasztaltam. Nekem ez valahogy túl "lightos". Nincs benne semmi extra, nem érzem a késztetést, hogy egész nap hallgassam...mint a többi esetében szoktam. Bár nem nevezném a számot rossznak, csak az én ízlésemnek túl snassz, ha figyelembe vesszük, hogy egy Bond-film dalától mit várok el. Ám dicséretet is muszáj írnom, mert amiben szintén nem okozott még csalódást a James Bond-filmek tárháza, az a kreativitás kérdésköre a főcím terén. Atyaég, mindegyik főcím képi világa magával ragadó! Szóval bár maga a zene számomra lapos, de legalább csodálhatom vizuálisan az ötletgazdag nyitányt.

Nem kevés név jutott eszembe, akikről írhatnék ebben a posztban, de megmaradok a Harry Potter-őrületemnél, hiszen első körben onnan ugrottak be nevek. És ha már lúd, akkor legyen kövér, szóval a címszereplőről írnék pár sort. Egész kiskorom óta az életem része a Harry Potter univerzum. Könyvek, filmek, előzménytörténet, minden, ami szem-szájnak ingere. Nem szégyellem, mind a mai napig az egyik legnagyobb kedvencem a "kis túlélő" varázslónak és barátainak a kalandjai. Sosem unom meg, még tavaly 2 hónapon belül kétszer is megnéztem újra mind a NYOLC filmet! Érdekes, izgalmas, a "varázslatos" szó pedig szó szerint és képletesen is illik rá. Én szimplán úgy szoktam utalni rá, hogy "az én hőn szeretett varázsvilágom". Sikerült összeválogatni legendás színészeket, akik fényükkel tovább emelték az amúgy is magas színvonalat, illetve olyan gyerekszínészek keveredtek bele, akiknek akár volt már némi tapasztalatuk filmezés terén, akár kezdőként csöppentek bele a forgatásba, a tehetségüket nem lehetett kétségbe vonni. A legjobb csapatot verbuválták össze, ha engem kérdeztek.

Daniel Radcliffe pedig az évek alatt jócskán bebizonyította az egyre kimagaslóbb szinten megmutatkozó tehetségével, hogy a legjobb emberre bízták ezt a nagy szerepet. 11 éves volt, amikor az első Potter-filmet leforgatta. Egyébként érdekességként elárulom, hogy a McGalagony professzort (angolul McGonagall) megformáló Maggie Smith-nek is benne van a keze abban, hogy a kis Radcliffe-re felfigyeltek. Nehezen jutottak dűlőre a casting kapcsán, valahogy senki sem felelt meg az elvárásoknak. Ám a színészóriás Maggie még 1999-ben együtt dolgozott Daniellel a David Copperfield mini-sorozaton, és mutatott egy képet a kisfiúról a rendezőnek, a producereknek, és... a többi már történelem! A tehetsége véleményem szerint átütő erejű. Már kicsiként is nagyszerű volt, de az évek alatti fejlődésétől tátva marad a szám. Egy sokszínű színész, a brit akcentusát élmény hallgatni, a humora mindig mosolyra fakaszt - olykor hangosan vihogok, ami azt illeti -, alázatos, precíz, szerethető. Utóbbit nemcsak én szűrtem le, minden kollégája az évek alatt elismerően nyilatkozott róla emberileg és szakmailag is. Hogy belesüppedt-e a skatulyába, amibe az egy évtized alatt jócskán bezárták a fanok és a média? Nos...a veszélye ennek megvolt, de szerintem, ha valaki, Daniel ügyesen masírozott a szerepek között és teszi ezt mind a mai napig, így még talán ő úszta meg legjobban, hogy egy életre Potterként emlékezzenek rá. Színházban is játszik időközönként. Emlékszem, amikor 2007-ben még az ötödik film premierjére vártunk, ő már ledobta a textilt az Equus című előadásban a West End-en, majd egy évvel később a Broadway-en is eljátszotta a szerepet. 2011-ben a How to Succeed in Business Without Really Trying című musicalben pedig megcsillogtatta az énektudását. Ide kattintva megnézhetitek a Tony-díjátadón előadott részletet. Már csak azért is nézem mindig csillogó szemmel az előadás felvételét, mert pontosan tudom, mekkora mumus volt Danielnek a tánc gyerekként. A Potter-filmek forgatása alatt is attól akadt ki a legjobban. Aztán tessék, elképesztő koreográfiákat nyomott le a színpadon. Emellett fantasztikusan rappel. Jimmy Fallon beszélgetős műsorában ezt meg is mutatta, amikor elrappelte a Blackalicious hip-hop duó 1999-es számát. Íme a videó, tekerjétek kb. egy perchez, ott fogja kezdeni a fantasztikus performanszot. A sokoldalúsága önmagáért beszél, ha egy kicsit belepillant az ember a munkásságába. Harry Potter ikonikus, mindig is az lesz, és ezért a legnagyobb érdem Daniel-t illeti, az ő eszményi tehetségét. De ő azok közé tartozik, akik bármit el tudnak játszani. Mostanában főleg negatív szerepekben tündököl, ráadásul hidegrázósan hitelesen. Zenés videót szerettem volna kitenni, amiben össze van vágva legalább néhány szerepe, de sajnos azt nem találtam. Ismét linkelek egy videót, mégpedig egy TOP 10-es listát, amit valaki összeszedett az általa legjobbnak ítélt alakításairól. Egyébként imádom az itt összegyűjtött szerepeit, bár az én sorrendem kicsit más lenne. A poszt végére viszont csak azért is kiteszek egy zenés alkotást, klisés módon a legikonikusabb szerepéről. Harry Potter mindig kimagasló helyet fog birtokolni a szívemben. A filmek, a könyvek és maga a karakter is! Daniel szerepformálása felér egy csodával. Mindig a szívemig hatol, libabőrt okoz és a könnyeimet előcsalogatja. Amíg világ a világ! <3

Ma is érdekes kérdésre kell válaszolnom itt a blogon. Nos...bármennyire imádom a filmeket- és sorozatokat, vannak műfajok, amik nem különösebben gyakorolnak rám nagy hatást. Amit nagyon nem szeretek, az a horror. Azt tényleg maximum akkor bírom lenyomni a torkomon, ha tényleg olyan színész-színésznő szerepel benne, akinek a játéka a csillagokat is le tudná hozni az égből. Egyébként úgy gondolom, a horror téma mindössze a lelki békéjét dúlja fel az embernek, felesleges rémálmokat generál és a legtöbb ilyen projektben értelmetlen öldöklésben nyilvánul meg, hogy a pszichopaták és egyéb gondolkodásmódban elképzelhetetlen módon deformálódott egyének miképp lökik saját magukat - legtöbbször az elmebajuk velejárójaként - a vérengzés útjára. Ismétlem, értelmetlenül.

Ezt leszámítva mindenevő vagyok a filmek és sorozatok stílusát tekintve. Ám mégis arányaiban sokkal kevesebb science fiction keveredett eddig az életembe, mint mondjuk krimi, szitkom vagy épp romantikus családi projektek. Ennek oka szerintem még számomra is rejtély. Arra tudok így hirtelen gondolni, hogy bármennyire is hiszek a csodákban, a természetfelettiben - mert eszemben sincs tagadni, én tényleg MINDENRE nyitott vagyok -, valahogy a képernyő elé legtöbbször mégis a földhözragadtabb, reálisabb kérdéskörök ültetnek le. Én megszállott krimirajongó vagyok (szerintem általánosságban a nyomozós sorozatok terén ezért vagyok a legkritikusabb, mégis legfanatikusabb), ahol mindig hétköznapi emberek az eszükkel, a tudásukkal, az ügyességükkel oldanak meg bűntényeket, börtönbe juttatva az elkövetőket. Semmi apokaliptikus jövőkép nincs tálalva szörnyekkel, űrlényekkel. Egyszerűen csak ott vannak, teszik a dolgukat, engem pedig elvarázsolnak a szakértelmükkel. Illetve a világ legjobb sorozata is a szememben egy hétköznapi életet élő karakterekkel telepakolt kisvárosi légkör, ahol románcok vannak, előrejutás az életben, veszteség, csalódás, küzdés, kitartás... Egyszóval a mindennapok. A tudományos-fantasztikus világot viszont eszem ágában sincs gyalázni, hiszen mint írtam is, nem vetem el ezt a műfaj. Mondjuk ezért tuti sokan megköveznének, de a Star Wars és Star Trek jellegű dolgok tényleg távol állnak tőlem. Valahogy sosem jutottam el addig, hogy egyáltalán esélyt adjak bármelyiknek, mert a zsigereimben érzem, hogy minimum szétunnám közben az agyam, legrosszabb esetben pedig megkérdőjelezném az ép elmémet, amiért képes voltam rávenni magam a megnézésükre. Szóval hallomásból ismerem őket, a nagyon alapvető morzsákkal még képben is vagyok, de ennyi. És még sokat fel tudnék sorolni, amiket nem szeretek. Elkezdtem pár sci-fi szériát nézni az évek alatt, és őszintén szólva nem vagyok az a nagy 2-3 rész után kaszálós típus, sőt a legtöbbször inkább "végigszenvedek" sorozatokat, ha már elkezdtem őket, de néhányat hamar abbahagytam ezek közül. A sci-fiben tényleg válogatós vagyok.

De nem mehetek el csak úgy amellett, hogy jó néhány a kedvenceim közé került. Igaz, a legtöbb nem szimplán tudományos-fantasztikus, hanem például krimi-thriller műfaj mellé építették be. Ilyen a Haven című sorozat, ami az egyik legnagyobb kedvencem. Plusz kiskorom óta imádom a Vissza a jövőbe filmeket, amik kőkeményen a science fiction műfajhoz tartoznak. Sőt szerintem az alappillérei. Most viszont kiemelnék a posztom végén egy olyan sorozatot, amiben ugyan van romantika - ami még hozzátesz a szériához -, de voltaképpen a sci-fi a mozgatórugója. Ez pedig a Roswell! A 2019-es reboot-ot is sikerült megszeretnem, pedig kezdetben ódzkodtam tőle, el sem akartam kezdeni nézni, mert olyan mély benyomást tett rám az eredeti, de végül tényleg megnyert a 20 évvel később felélesztett új verzió. Persze az örök csodám az 1999 és 2002 között képernyőn lévő Roswell. A három évadot megélt sztori három űrlényről szól, akik a történet szerint az általunk is jól ismert 1947-es UFO-észlelés során érkeztek a bolygóra, majd sok-sok évvel később kisgyerekként "keltek ki" az inkubátoraikból, aztán 1999-ben felvesszük a fonalat, amikor már 16-17 évesek, és hosszú ideig meghúzták magukat az emberek közt, ám a pilotban lövöldözés történik egy étteremben, ahol egy átlagos gimnazista lány, Liz halálos sebet kap. Nos, az egyik űrlény jelen volt, és mivel Max már régóta bele van zúgva Lizbe, a képességével visszahozza a lányt az életbe, kockáztatva a lebukást. Liz előtt a titkuk nem is marad sokáig titok, de a fiatalok szerelme elképesztően erős, ami sokat hozzátesz szerintem a Roswell "fényéhez". Nyilván még nagyon kicsi voltam, amikor ment a tévében. Emlékszem, nővérem nézte állandóan, én meg mindig csak a főcímet bámultam szájtátva. Aztán már tinédzser voltam, amikor először végignéztem, akkor már értékelve a tartalmát, az üzenetét. Szóval a sci-fi nem a világom közepe, de vannak projektek, amik megérnek egy misét. A Roswell pedig garantáltan a sci-fik koronázatlan uralkodója! Az első évad főcímvideóját nézhetitek meg a bejegyzés végén, ami olyan mélyre ivódott bele a lelkembe, hogy szerintem évek múltán emiatt indítottam el a pilotot. A bejegyzés elején azzal kezdtem, hogy nem minden műfaj gyakorol rám nagy hatást. Hát...a Roswellnek sikerült egy "szimpla" nyitánnyal az elmémbe égnie, hogy aztán már majdnem felnőttként a szívembe is eljusson.