Ezt egyszerűen muszáj kiírnom magamból, és így egy kicsit talán még jobban meg tudtok ismerni, hiszen igyekszem apró lépéseket tenni a részletek felé. Rólam tudnotok kell, hogy már 3 éve érettségiztem, és azóta két sulit is elkezdtem, de egyiket sem fejeztem be. Nem vagyok buta, mielőtt ez fogalmazódna meg bennetek. Megvan az intelligencia szintem, és ez nem önfényezés, hanem a szerencsés valóság. Mindössze van az a jó/rossz tulajdonságom, hogy hajlamos vagyok megunni azt, ami nem érdekel igazán. Egyszerűen nem kötött le hosszú távon egyik suli sem. Az idegenvezetői tanfolyamba meg eleve rossz ötlet volt belevágni, mivel a tájékozódási képességem a béka hátsója alatt van. És mielőtt felmerülne a kérdés, hogy "akkor miért nem mentél még olyan helyre, ahol azt tanulhatod, ami érdekel?", máris válaszolok. Sajnálatos módon nem sok dolog van, ami igazán le tud kötni, ami pedig nagy vágyálmom, ahhoz önbizalom kell. Az önbizalmamat pedig 1-2 éve sikerült elveszítenem. Ami azt illeti, sosem duzzadt bennem igazán a magabiztosság érzése régi sérelmek miatt - erről máskor írok -, de aztán sikerült átlendülnöm, megjött az önbecsülésem, úgy éreztem, végre nyitott vagyok és erős. Aztán fogalmam sincs, mikor, de maradok az 1-2 évvel ezelőttnél, eltört bennem valami. Én sem értem, magyarázatot sem találtam rá, de az a lényeg, hogy visszasüllyedtem a kishitűség, bátortalanság szintjére. Sőt most rosszabb a helyzet, mint előtte. Iszonyú zavaró, hogy nem tudom az okát. Mintha mindig gombóc lenne a torkomban, az új dolgoktól, a változástól pedig egyenesen félek. Holott jól tudom, hogy az élet ebből áll. Szóval igyekszem leküzdeni ezt, de nem könnyű. A legrosszabb, hogy ez megakadályoz abban, hogy hajszoljam az álmaimat. Borzasztó érzés, hogy közben a fejemben már összeállt, hogy mit kéne tennem...egyszerűen csak nem vagyok képes megvalósítani. Nem tudok átlendülni, mintha valami fal lenne köztem és az álmaim között, de nem tudom megmászni, lerombolni pedig pláne nem...

Na, de a bejegyzésem rezüméje most az lenne, hogy a semmittevést (reményeim szerint teljesen) elhagyva ma végre belibbentem a munkaügyi központba. Igazság szerint már tegnap regisztráltam, de mára hívtak vissza. Természetesen rettegtem, de színészi képességeimet elővéve - amiket mindig alkalmaznom kell - alaposan megjátszottam a nyugodt ügyfelet. Szerintem kezdetleges agorafóbiám van, vagy valami nagyon hasonló. De ez most mellékes is. Elég hamar lezavartuk a dolgot. A behívásra kellett várnom, amíg a regisztrációs lapra írt adataimat (még tegnap töltöttem ki itthon) bevitte a komputerbe az ügyintéző. Aztán a beszélgetés 5-10 perces volt. Szerintem nem is volt meg a 10 perc. Még meg is lepődtem. Egyébként 2 üres mezőt kellett még ott kitöltenem, de az formaság volt, elmagyarázott pár apróságot - például, hogy minél előbb be kell mennem TB kártyáért pályakezdők részére a kormányhivatalhoz -, illetve július elején kell visszamennem, amikor részletes tájékoztatót kapok egy ilyen csoportos találkozó alkalmával. Mindegy is, most az a fontos, hogy visszakerültem a rendszerbe - hiszen amíg se nem tanultam, se nem dolgoztam, a biztosításról lemondhattam -, és végre elmehetek orvoshoz, mivel már 2 hete be van gyulladva a lábujjam és kezdem rohadtul unni. Ja, meg az is jó, hogy bizakodhatok abban, hogy lesz végre pénzem. :D

Ez piszkosul hosszú idő, teljesen mindegy, miről van szó. Csak gondoljunk arra, hogy jó esetben ez egy fél élet. Lényegében már ha csak egy 5 éves időintervallumot veszünk alapul, azt látva érzékelhetjük, milyen nagy változások mentek végbe az életünkben. Akkor mégis mennyi impulzus és változás érhet minket kilencszer annyi idő alatt? Mármint ha végiggondoljuk, 44 év alatt két generáció is felnő. Elképesztő, igaz?

És tudjátok, most miért olyan fontos ez a 44 év? Nos, szerintem nem kell külön megemlítenem, milyen esszenciális értéke volt a magyarok életében a tegnapi napnak. 44 év után végre ismét felzendült a Himnusz a foci EB-n. Mégpedig hidegrázósan, könnykicsordulósan! Tessék, itt meg lehet nézni. Azt muszáj megemlítenem, hogy nem rajongok a fociért, és bizony nem is értek hozzá. Sosem tudott lekötni, sőt csak nagyon kevés sport tudja elérni, hogy odafigyeljek és igazán érdekeljen. A szertorna, a ritmikus sportgimnasztika, a műkorcsolya és a kézilabda az, ami igazán nekem való, pontosabban az ízlésemnek. Azonban mindig értékelem a sportolóinkat, bármiről is legyen szó. És ha kell, rohadt büszke tudok lenni! Márpedig most ez a helyzet. Úgy érzem, mintha lebegnék. Mondhatom azt, hogy mintha betéptem volna? Pedig higgyétek el, az életben nem használtam drogot, de valami ehhez hasonló érzés lehet. Csak ennek a fajta örömmámornak nincsenek káros hatásai. Büszke vagyok a magyar labdarúgóinkra, és le merem fogadni, hogy a régi nagyok is hasonlóképp éreznek, legyenek akárhol. Itt vagy már egy másik, szép helyen. Mindannyian dagadó keblekkel árasztjuk a szeretethullámot a csapat felé, akik kijutottak idén az EB-re, és tegnap 2:0-ra legyőzték az osztrákokat! Ez még csak a kezdet, és bár elbízni nem szabad magunkat, de igenis legyünk büszkék és reménykedjünk a további szép eredményekben!

Szóval összességében visszatérve a kis monológom kezdeti fázisára...elképesztő, mennyi minden változik 44 év alatt. Egyszerre varázslatos és ijesztő belegondolni. De ezt majd még úgyis kivesézem a későbbiekben. Most maradjunk annyiban, hogy oly sok év után végre újfent a foci EB-n lehetünk, és a fenébe is, ahogy látom a teljesen felrobbant internetet, illetve olvasom a sztorikat, nagyon össze tudja kovácsolni kis országunkat egy ilyen esemény. Ez pedig csak még boldogabbá tesz!

Ezt a nyitószövegben is leírhattam volna, de abban mégis mi lett volna az érdekes? :D Na jó, azt tudnotok kell, hogy már 10 éve vagyok JoJo rajongója, akit egy csodás énekesnőnek tartok. Emlékszem, a Too Little Too Late által vált egy csapásra kedvencemmé, azóta pedig ha nem is mindig figyeltem a karrierje alakulását, a dalait igenis sokszor hallgattam. De egy idő után a rajongásom kicsit alábbhagyott. Persze továbbra is szívesen hallgattam, de mivel körülötte is lecsendesedtek kicsit a dolgok, nekem meg jöttek más favoritok, így úgymond "feledésbe merült" az aranytorkú énekesnő. Persze ezt semmiképp ne vegyétek szó szerint. Azonban tavaly jelentek meg új dalai, a JoJo mániám pedig azzal a lendülettel vissza is tért. Bár jobban szeretek úgy fogalmazni, hogy újfent a felszínre tört. Minden egyes új daláért oda vagyok, de a Save My Soul az, ami igazán a lelkembe égett. Lentre be is linkelem nektek az élő akusztikus verziót, amin olykor a könnyeim is szépen kicsordulnak. A videó elején ráadásul elmeséli, miről szól a dal. És azt hiszem, ez az, ami a legtökéletesebben körül tudja írni a saját érzéseimet, az életemet. Nem szó szerint, de képletesen ráhúzható arra, aki én vagyok. Le is fordítom, amit az elején mond, aztán tessék meghallgatni. Szerintem csodás.

A Save My Soul a függőségről szól, én pedig úgy nőttem fel, hogy a függőség nagyon közel állt hozzám. Mindkét szülőm küzdött vele. Szóval gyerekként nem igazán tudod, mikor borul minden vagy hogy mi fog történni. Én is határozottan megküzdöttem egy helyzetben az erőtlenség érzésével. Tehetetlennek éreztem magam emberileg és csak az élet dolgaiban voltam biztos. Szóval ilyen, amikor elveszíted az irányítást, erről szól az egész. Számomra ez olyan, hogy a függőség énekel valamiről, mi tehetetlennek érezzük magunkat.

Azzal szeretném kezdeni, hogy már ezerszer bele akartam vágni személyes, kritikás, fanfictionös oldalba, de mindig leállítottam magam. Igen, itt majd az önbizalomhiányomról is olvashattok, elő fog kerülni a téma. Az a lényeg, hogy imádok írni, és szeretném néhány olvasóval, aki esetleg eltalál ide és visszatérő látogató lesz, megosztani a saját kis világom apróságait. Nem tudom, milyen gyakran fogok tudni jelentkezni, de ha eszembe jut valami, biztos az orrotokra fogom kötni. És persze, ahogy már jeleztem, érkeznek kritikák is, saját írások, minden, ami épp elő akar törni a gondolataim rejtett kis zugából.

Még oldalra ki fognak kerülni az oldalinfók, de persze itt is kiírom, hogy a kód Efruse oldaláról van, én mindössze icipicit alakítottam csak rajta. Ez alatt pedig kis átszínezés értendő, és persze kicseréltem az általa előre mellékelt kis képet jobb oldalra. Nálam a csodálatos Christina Grimmie látható, aki a napokban vesztette életét, de erről lesz külön poszt, hiszen nagyon szeretem őt. Igen, jelen időben, nem múltban. Hiszen ez nem szűnik meg csak, mert tragikusan rövid ideig kápráztathatott el a hangjával és tündéri jellemével.

Remélem, még visszajöttök, nemsokára chat is lesz! ;)