Már ráfért az oldalra a vérfrissítés külsőleg, így ma egy percig sem gondolkodtam, hogy cseréljem-e le a designt vagy sem. Efruse oldaláról hoztam el a kinézetet, mert első blikkre elvarázsolt, és imádom ezt az őszi hangulatot, amit magában foglal.

Emellett az életembe is beköszöntött egy hatalmas változás, szóval talán ezt is tükrözni vágytam az új kinézettel. Már írtam korábban, hogy a munkaügyi központban regisztráltam. Nos, általuk sikerült eljutnom egy pár hónapig tartó intenzív OKJ-s tanfolyamhoz, ami pénteken vette kezdetét, és minden hétköznap reggel 9-től délután 4-ig tart. Egyelőre még nem tudok róla bővebb véleményt alkotni, szerintem várok pár hetet, aztán úgyis lesz mit kiírnom magamból ezzel kapcsolatban. Annyit azért elöljáróban muszáj bepötyögnöm ide, hogy milyen isteni érzés végre nemcsak "sodródni és lézengeni", hanem kitűzve egy célt igyekezni elérni azt, legjobb tudásom és akaraterőm szerint. Ez rohadt jó érzés, és bár hajlamos vagyok félbehagyni dolgokat, most eltökélt szándékom megtörni ezt az átkozott kört, és végre befejezni azt, amit elkezdtem. Nem félúton, hanem a célszalagot átszakítva! Szurkoljatok, minden létező pozitív energiára szükségem van! :)

Persze a tanfolyam mellett szombatonként - néha vasárnap - továbbra is járok a színitanodába, most már ötödik éve. November végén lesz is egy ünnepi 5 éves gálánk, amit már repesve várok!

Amúgy cseréltem  oldalt az októberi ajánlókat, vessetek rájuk egy pillantást! A Havi Kedvencem pedig...hát, nem mondom ki, hogy elfogult vagyok, de erősen gondolok rá! Van egy új cikksorozatos ötletem ám, amit az októberi favorit videóm ihletett, hamarosan tudósítok róla mindenkit itt a blogon keresztül, remélem, övezi majd némi érdeklődés! ;) És persze a már megkezdett cikksorozat sincs elfelejtve, nemsokára megírom az újabb adagot belőle. Annyi-annyi ötletem van, csak legyen időm és kedvem mindet megvalósítani! De ez a blog úgysem megy sehova...megvárja, hogy újabb és újabb bejegyzésekkel gazdagítsam! :D

Bár már egy korábban írt RBD albumkritikát közzétettem a Kritikák modulban a nyitás környékén, most már erősen éreztem a késztetést egy új albumkritika megírására. Ráadásul olyannyira "új", hogy konkrétan ma jelent meg a lemez, amiről máris véleményt alkotok. Elöljáróban annyit, hogy Idina Menzel nekem évek óta az egyik kedvenc színész-énekesnőm. Még a Wicked című Broadway musical által ismertem meg - azóta sincs nagyobb kedvencem Elphaba szerepében, pedig láttam már pár csodás művésznőt, ahogy megformálja a karaktert -, emellett a Rent című filmben került fel a legnagyobb kedvenceim listára. Na, de térjünk rá a kritikámra, amit a legújabb, ötödik stúdióalbumáról írtam.

Small World: Az album első dala, ami már kb. 2 hete felkerült az énekesnő Youtube-csatornájára. Bár nem ezt hallottam először a cd-ről, hála a kicsivel korábbi Queen of Swords klippremiernek, de ez volt az a szám, amit hallva azt mondhattam, "igen, most már tutira ez a lemez lesz Idina eddigi legjobb műve". A többi dalt hallgatva elmondhatom, igazam volt, de ne rohanjunk ennyire előre. A Small World egy elképesztően gyönyörű dalszöveg meseszép zenébe csomagolva. Mást nem is lehet írni. Idina tökéletes hangját hadd ne elemezzem minden egyes számnál.
Like Lightning: Még annyira friss az album, hogy a legtöbb dalhoz nincs is dalszöveg, így a hallásomra hagyatkozom 100%-ban. Ennél is épp ez a helyzet. A dallamvilága azonnal beszippantott, aztán ahogy haladt előre a szám, a szövege is elért teljesen a szívemig. Imádom az olyan dalszövegeket, amik szólnak valamiről, ezt pedig a zene is visszaadja, megmutatja. Ez épp egy ilyen dal. Nem mondom, hogy megunhatatlan kategória, de egy ideig garantáltan lejátszási listába került nálam.
Queen of Swords: Már augusztusban debütált ennek a dalnak a klipje, így ezt hallottam először a lemezről. Nos, őszinte leszek...a szövege lenyűgöző, de valamiért zeneileg nem varázsolt el. Pedig sokszor meghallgattam, mert nincs vele semmi baj, mindössze nem érzem azt a zenei katarzist, amit Idina esetében megszoktam. Főleg a verséket imádom, a refrén kivételesen nem fogott meg túlzottan, pedig a legtöbb esetben a refrén szokott lenni az ütőkártya. Szerintem ennél a számnál pont nem. De - és ez már Idina érdeme - a dal vége feé olyan könnyedén énekli ki azt a végtelenül magas hangot, mint amilyen könnyen én leájultam a székről tőle.
I See You: Egy ilyen dalt hallgatva az ember nemigen jut szóhoz. Ebben a számban nem nagyon hallani frazírt pár hajlítgatáson kívül, pedig a csodahangú énekesnő sűrűn alkalmazza. Olyan szimplán adja elő, ahogy kell, és amire ennek a gyönyörű dalnak szüksége van. A szöveg mélyére nézve tudhatjuk, észrevehetjük és észre is kell venni, hogy ez egy isteni dalocska. Szó szerint és képletesen is. Nem is tudom így hirtelen, hogy érzek-e benne bármilyen apró hiányosságot vagy érzem-e azt, hogy "hú, ezen még alakítani kellett volna itt és itt egy keveset". Ami azt illeti, a tökéletesség határát súrolja ez a szám, ha engem kérdeztek.
Everybody Knows: A szövegen konkrétan zokognom kell, olyan eszméletlenül perfekt, és igazság szerint a zenével sem lenne semmi gondom, sőt az eleje maga a megtestesült varázslat. Viszont egy idő után erősödött egy kicsit a "tuctuc" hangzás (így hirtelen nem tudok rá jobb szót), ami olyan mértékig irritálta a fülemet, hogy nehezemre esett végighallgatni ezt az amúgy szép dalt. Értem én, hogy erősíteni akarták a hatást, de ez nálam már átesett a ló túloldalára. Valahogy szerintem nem passzolt ahhoz, amiről szól a nóta. És amikor a vonós hangszerek megszólaltak, annyira jó lett volna, ha ez a discóba illő valami nem nyomja el a hangzásvilágot. Pedig ismétlem, amúgy oda tudnék lenni a dalért...így kicsit nehezebb dolgom van.
Show Me: Az egyik kedvencem a lemezről. És szerintem azzal, hogy végig rázott a hideg, miközben hallgattam, mindent elmondok. Annyira egyben van az egész. Szövegileg, zeneileg, a vokál is több mint tökéletes. Ez nálam tipikusan a "szerelem első hallásra" kategória. Minden bizonnyal Idina hangja és lelke is kellett ahhoz, hogy ilyen szinten imádjam, de alapvetően oda meg vissza vagyok az ilyen dalokért. Vagyis azokért, amik mély tartalommal bírnak, ezt pedig tükrözi a zene is. Bravó!
Last Time: A másik csoda! Míg a Show Me-nél libabőr érzésem volt mindvégig, ennél a könnyeim potyogtak ezerrel. Megállíthatatlanul, szerintem még az utolsó hang után is. Olyan hatást gyakorolt a lelkemre, amit nem tudok és nem is óhajtok egy pillanat alatt kiheverni. Kell pár perc még. Amúgy nagyon ritka, hogy egy dal pár másodperc alatt a szívemig férkőzzön. Ennek sikerült. Már a dallam megnyert magának, a szöveget ne is említsem. Fogalmam sincs, hol és hogyan születnek ilyen csodák, de hálás vagyok az ihlet múzsájának vagy bárkinek, aki a tehetséges és kreatív embereket segíti, támogatja ötletekkel. Mert el sem tudnám képzelni az életet zene nélkül, hát még az ilyen művek nélkül, mint ez!
I Do: Na, ez az a pörgősebb nóta, aminél egyáltalán nem érzem azt, hogy nincs odaillő hangszer. Az Everybody Knows esetében a számomra kissé discósított hatás tönkretette az amúgy csodadalt, és bár itt nem a "tuctuc" van előtérben, de itt is mondhatnám azt, hogy "jaj, ide nem kéne ez és ez a hangi impresszió". Nos, nem mondom. Rohadtul kellett bele minden egyes dob, ütős, billentyűs stb. hangszer, és mindennek pont ott volt a helye, ahol szükség is volt rá. Jó, nem ez az abszolút favoritom a lemezről, agyonhallgatni sem fogom, de az tuti, hogy nagyon jó.
Cake: Ezt végigmosolyogtam. A szövege miatt főleg, de a zene is rásegített. Ez pedig jót jelent, hiszen ismét úgy éreztem, összhangban van a dalszöveg a dallammal. Amúgy a sok mély szöveggel ellátott, zeneileg engem hidegrázásra és/vagy bőgésre ítéltetett szám után valódi felüdülés volt ezt a lazább nótát hallgatni. Legalább megszabadultam a sírógörcstől.
Extraordinary: Ez a dal épp az, ami a címe is. Rendkívüli. A szövege ennek is olyan, mintha a mennyországban ugrálnék a vattacukorból készült felhőkön - igen, így is el szoktam képzelni -, ehhez pedig olyan tökéletesen passzol a zene, mint a puzzle utolsó darabja. Nem is hiszem, hogy lehet mást is hozzáfűzni a dalhoz. Ahogy a többit, úgy ezt is hallani kell. Egy dolog biztos: úgy kifogástalan, ahogy van.
Perfect Story: Hát...egy újabb könnyzápor érkezett ennek a dalnak köszönhetően. Ez is megjelent már pár napja, el is kezdtem hallgatni, de mivel már az első két sor után könnycseppet kellett eltüntetnem az arcomról, és akkor épp nem volt kedvem zokogásban kitörni, inkább kinyomtam, mert éreztem, nem bírnám végighallgatni sírás nélkül. Nos, igaza volt a múlt heti énemnek. Most meghallgattam, és még mindig fogom a zsepit, miközben e sorokat pötyögöm be. A cím tényleg körülírja, mit gondolok erről a számról. Szívet kitépően gyönyörű és igen, tökéletes is. Szeretem, amikor történetbe fűznek egy dalt. Ennek pedig nem is akármilyen sztorija...és nem tudom eldönteni, hogy imádva gyűlölöm vagy gyűlölve imádom az egészet. Az viszont fix, hogy perfekt.
Nothin' In This World: Szeretem az olyan dalokat, amiknek ilyen vagy legalábbis hasonló lüktetése van. Megadja a hangulatot hozzá, emellett pedig a szövege is zseniális! Bár a versék nekem kicsit erősebbek, mint a refrén, de imádom az egészet, egy hang sem kivétel ez alól. A dal bridge része pedig különösen kedves a füleimnek.

Összességében egy csodás albumot hozott össze Idina és a brigádja. Igazából mindegyik dalban megtaláltam legalább egy dolgot, amit imádok. És ugyan van 1-2 kevésbé nagy kedvenc, de azokban is megvan az a bizonyos "valami", ami felett nem lehet elsiklani. Nyilván lesznek állandó lejátszási listára keveredő számok a lemezről, és persze olyanok is, amiket néhanapján hallgatok csak meg, de egyébként nagyon ott van ez az album. Szerintem ez lett a kedvencem Idinától. Mondjuk lehet, hogy a még friss és új élmény is közrejátszik ebben, de egyelőre úgy érzem, ez a cd áll a toplista élén.

10/9,5

Biztos van jó néhány látogatómnak valamilyen témában oldala. Blog vagy rajongói, fanfiction, akármi. Nos, nekem több is. Először hadd reklámozzam kicsit őket, aztán szépen ki is fejtem a miérteket, és megpróbálom önmagamat kielemezve rájönni a konkrét okokra. Évek óta mozgolódom a G-Portálon, szerintem még valamikor 2008-ban volt az első rajongói lapom, de nem merem biztosra mondani. Ami azt illeti, igazán konkrét emlékeim 2011 óta vannak szerkesztői mivoltomról. Jó sok témában szerkesztettem már, hiszen volt Olivia Wilde, Sarah Michelle Gellar, Blake Lively, Amanda Seyfried és még sorolhatnám, hány témában volt oldalam. A legtöbbet pár hónapon belül be is zártam. Az Oliviás volt meg legtovább, aktívan szerkesztettem másfél éven át. Aztán GP-ről is felszívódtam, míg végül tavaly januárban visszatértem Silvia Navarro telenovella-színésznő témában! Utána nem sokkal újabb témák jutottak eszembe, mindet meg is valósítottam: Laura Vandervoort, Steroline (Paul Wesley és Candice Accola King párosa a Vámpírnaplókban), Shantel VanSanten, Tatiana Maslany, CouplesCentral (filmes és sorozatpárokról írt kritikák), AnnaLynne McCord, RBD és Teen Angels (már feloszlott mexikói és argentin együttesek), illetve legutóbb ezt a blogot nyitottam. A legtöbb lapom már több mint 1 éves és még mindig csinálom. Mindössze a Tatiana és az AnnaLynne témájú lapjaimat zártam be. Minden meglévő lapomat imádom szerkeszteni, még ha olykor nem is sikerül rendszeresen. Ez részben azért is fordulhat elő, mert nem épp olyan rajongói lapjaim vannak, aminek a témájáról, az adott hírességről temérdek sok hír lenne. Nálunk ráadásul nem is túl ismertek. Úgy néz ki, nekem az ilyen téma válik be. Valamiért szeretem megismertetni másokkal azokat a kedvenceimet, akiknek nem épült (még) ki hatalmas magyar rajongótáboruk. Számomra ez a kihívás, és szinte már küldetésemnek érzem. Talán ez is közrejátszik abban, hogy ennyire szeretem szerkeszteni az oldalaimat. Nem tudom, van-e még más oka. Esetleg megszállottság? Lehetséges. Nem gondolom, hogy én lennék a legjobb szerkesztő a rajongói oldalak világában, de minden tőlem telhetőt megteszek, hogy kiépítsek egy közösséget az oldalaimon - ez több-kevesebb sikerrel működik is -, és kihozzam magamból a legjobbat. Most biztos sokan elképedtetek, esetleg azt gondoljátok, nem vagyok teljesen épelméjű a sok oldalam miatt, de...hogy is fogalmazzak. Boldoggá tesz a szerkesztés. Örömet okoznak a témák is. Csinálom, ameddig idővel és kedvvel bírom, ez biztos! Sőt nem viccelek, kapásból érkezik még a már meglévő oldalaimhoz két új. Hamarosan. És akkor most kanyarodjunk vissza a megszállottsághoz... :D

Most jön az elmélkedéseim időszaka. Elég sok ilyen van az életemben. Imádok agyalni szó szerint és képletesen is megfoghatatlan dolgokon. Az egyik ilyen téma az angyalok. Szerintem mindenkinek szíve joga eldönteni, miben és kiben hisz vagy sem. Én nem rejtem véka alá a meggyőződésem, miszerint léteznek, és szerintem mindenkinek van saját őrangyala. Mit is írt Antoine de Saint-Exupéry?

Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.

Nos, azt hiszem, ezt erre a témára is nyugodtan és könnyedén ráhúzhatjuk. Ez egyszerűen örökérvényű, az egész életünket végigkíséri ez az idézet...ha hagyjuk. Én azon vagyok, hogy ennek megfelelően éljek. Én nem azt vallom, hogy "hiszem, ha látom." Egyszerűen nem így működöm. Sőt én szinte mindenben hiszek. Lehet, hogy mindössze képtelen vagyok felnőni, pontosabban kinőni ezekből a gyermeteg érzésekből, gondolatokból. Csak magam mögött kéne hagynom, és 21 éves fejjel végre reálisan látni a világot, ugye? Lehetséges. De az mitől jobb? Ha nem hinnék ezekben a szép, már-már megnyugtató, érdekes és magával ragadó dolgokban, eszmékben, akkor az életem szürkébb lenne. Lehet, hogy már egy megkeseredett, magamba forduló illető lennék, aki nem hisz abban, hogy az élet több mindenből áll, mint hogy reggel felkelünk, megcsináljuk a napi teendőket, aztán lefekszünk aludni. A monotonitás, a csak és kizárólag realitás talaján lévő emberek talán boldogabbak? Mert én nem ezt tapasztalom. Jó, a húsvéti nyusziban kb. 6-7 éves korom óta nem hiszek, de a csodákban miért ne? Ezek teszik örömtelivé a létezést. Számomra legalábbis. És ez vonatkozik az angyalokra is. Nem látom őket, megérinteni sem tudom egyiküket sem, de bizton merem állítani, hogy itt vannak körülöttünk, mellettünk, bennünk. És ezt az őrület legapróbb szikrája nélkül jelentem ki. Előfordulhat, hogy az érzékenységem is közrejátszik ebben, vagy apa halála, és emiatt "kapaszkodom" ezekbe a teóriákba, mint például az angyalok létezése, de büszke vagyok rá, hogy így van. Megnyugtató hatást gyakorol rám a tudat - mert ez számomra bizonyos -, hogy pozitív energiák vesznek körül. Csak észre kell venni őket. Az egyik lepozitívabb erő pedig határozottan az angyalokban rejlik.

Még nem állok készen arra, hogy egy bejegyzést szenteljek a júniusban tragikusan elhunyt 22 éves őstehetségnek, Christina Grimmie-nek. Imádtam őt, és nem vagyok képes összeszedni magam még egy neki szánt posztra - majd idővel -, de mindenképp egy fellépésével szeretném zárni ezt a bejegyzést. És hogy miért? Az ok egyszerű: már ő is egy angyal!

Már július végén közzétettem az első cikksorozatom nyitóbejegyzését, most pedig úgy gondoltam, megírom a következőt. Egy ideig gondolkodtam, kiről kéne posztolnom, végül a Gossip Girl című sorozatból ismert színészre esett a választásom.

A többséghez hasonlóan Penn Badgley nevét én is a Gossip Girl című sorozatban ismertem meg. És most rám lehet húzni az elfogultságot, ugyanis Leighton Meester mellett ő lett a kedvencem a sorozatban (színészként is, na meg a karakterüket érintve is), de megpróbálok eltekinteni attól, hogy én mennyire szeretem, és csak néha közbeékelni pár dolgot a saját szemszögemből. Az tény, hogy a Gossip Girl főszereplői közül Penn volt anno a legkevésbé népszerű. És ez most minden értelemben értendő. A férfi főszereplők közül hiába voltak/voltunk sokan elájulva Dan Humphrey karakterétől jellemileg és külsőre is, a Chace Crawford és Ed Westwick által megformált Nate és Chuck sokkal több hölgy rajongót vonzott. Ezt meg sem próbálom megfejteni, bár ha tippelnem kéne, akkor Nate "szépfiú", illetve Chuck "rosszfiú" státusza igencsak sokat nyomott anno a latba.

De azzal tisztában vagyok, hogy nem szeretheti mindenki ugyanazt a karaktert, színészt, szerelmespárt stb. Azzal azonban nehéz kibékülnöm, ha valakit "csak úgy" alapon utálnak. Penn is kapott bőven utálkozó kommenteket, megjegyzéseket, főleg a Gossip Girl folyamán. Pedig még ha Dan karaktere nem is volt az abszolút közönségkedvenc különböző okokból kifolyólag (ismét megjegyzem, nekem akkor is ő maradt a favoritom az elejétől a legvégéig, ízlések és pofonok), attól még a színész felé irányuló rengeteg negativitás enyhén szólva túlzás volt. Penn remekül játszotta "Lonely Boy" karakterét, ráadásul minden létező vele készült interjúban megmutatta, mennyire aranyos, vicces, ugyanakkor komoly észrevételei vannak, érdekes meglátásokkal rendelkezik számos helyzetet, na meg érzéseket tekintve. Rengeteg vele készült interjút megnéztem/elolvastam, és azt mondhatom, csodálom az attitűdjét. Épp emiatt furcsállom, hogy a GG karaktere alapján ítélték meg sokan. Különben szerintem nem is igazán Dan karaktere volt a rajongók többségének a "problémája", hiszen alapvetően néhány baromságtól eltekintve Humphrey szerethető karakter volt...inkább az zavarta a népet, hogy néhány ultra nagy szerelmi szálba alaposan bekavart. Főleg a sorozat 4-5. szezonja során kapott undok beszólásokat a néptől, amikor a karaktere összejött Blairrel, és így a Blair-Chuck páros több százezres rajongótábora összeomlott és pocskondiázásba kezdett. Istenem, ha az emberek egyszer az életben fel bírnák fogni, mi a különbség színész és karakter között, már előrébb léphetnénk, a felesleges gyűlölködést pedig magunk mögött tudnánk hagyni. De tudom, ez csupán egy szép álom marad.

A lényeg az, hogy hiába vagyok örök Penn (na meg Dan Humphrey) rajongó, azt tök simán el tudom fogadni, hogy Dant sokan nem szívlelték. Ez van, anno megemésztettem a dolgot és továbbléptem rajta néhány másodperc leforgása alatt. :D Azonban Pennt mi a francért kell utálni? Ez amúgy a sztárvilág nagy részére igaz sajnos. Az emberek nem szeretik őket egy kevésbé népszerű karakter eljátszása miatt. Őrület.

Jelenleg egyébként nagyon ritkán színészkedik, viszont a zene már kiskora óta az élete része, és mióta a MOTHXR együttes frontembere lett, úgy érzi, teljes az élete. Én nagyon örülök, hogy boldog, bár a sorozat vége óta meg folyton a külsejére szólnak be az emberek, mivel többnyire szakállas és igazi hajasbaba lett a bozontjával a feje tetején. Oké, én is inkább a Dan-féle külsejébe voltam "szerelmes", de Penn így is, úgy is elképesztően tehetséges és egy nagyszerű ember. Ez kéne, hogy az emberek szeme előtt lebegjen szerintem. Hiszen nem feltétlenül azért szeretünk egy sztárt, mert olyan szexi és gyönyörű, hogy a napra lehet nézni, de rá csak a megvakulás fennálló veszélye mellett. Nem erről kéne, hogy szóljon a dolog. És valakit azért bántani, mert teszem azt felszedett pár kilót, vagy most másképp vágatta le a haját, vagy idióta sminket kent fel, vagy Penn esetében néha "ősember" feelingben pompázik...hát istenem, fogadjuk el úgy, ahogy van. És szeressük. Vagy nem kell szeretni, de tényleg mindenáron porig kell alázni valamivel? Akár Pennt, akár mást. Mindegy is, így a bejegyzés végére muszáj belinkelnem, ahogy a bandával énekel, na meg egy vicces összevágást is közzéteszek róla, ami szerintem tökéletesen megmutatja, mennyire szerethető Mr. Badgley.