Őszintén mondom, hogy fogalmam sincs. Mindenesetre én az vagyok és baromira élvezem. De hogy fogjam magam és megmagyarázzam a miérteket? Nos...nem mondom, hogy ez maga a lehetetlen küldetés, de igencsak közelít felé. Azonban évek óta elkötelezett és hű Mission Impossible rajongóként muszáj megpróbálnom beazonosítani a dolgot.

Így visszagondolva igencsak ködös, hogy mikor kezdtem el komolyabban sorozatokat bámulni. Hiszen az odáig oké, hogy kiskorom óta mindig leültem a tévé elé. Kezdetben mesét nézni, aztán bekúsztak a gyerekkoromba azok a telenovellák, amik a 90-es évek végén és 2000-es évek elején voltak "menők". De igazság szerint ahogy próbálom felidézni a dolgot, egyszerre mindig csak 2-3 sorozat és mese szerepelt a néznivaló listán. Azt hiszem, valamikor 10 éve fordult ez át komolyabbra, amikor belemerültem az anime világába, és egymás után néztem isten tudja, mennyit. Aztán a kattanás nálam az lehetett végérvényesen, amikor beleszerelmesedtem a Beverly Hills 90210 sorozatba, és realizáltam magamban, hogy az a csodasorozat egyszerre több dologban is segített nekem. Egyrészt a színészi ambícióim kiteljesedéséhez oly mértékben, hogy nem csupán arra törekedtem, hogy nézzem, hanem sokkal inkább arra, hogy lássak. Ezt úgy értem, hogy akkor kezdődött el az, ami máig tart: olyan szinten belemásztam az egészbe, belehelyezkedtem, hogy elkezdtem átérezni mindent, amit láttam. A karakterek érzelmeit, az adott szituációt, mindent. Az érzékenységem már akkor sem ismert határokat, bár tény, hogy szó szerint is kell hozzá érettség, hogy ez úgy egészében működjön. Így 11 évesen ez inkább csak kezdeti fázis volt. Mindenesetre azóta "tökélyre" fejlesztettem. Tényleg rohadt jó érzés mindenben kvázi ott lenni, szívvel-lélekkel átérezni mindazt, ami a karakterekkel történik, ráadásul a színészi alakításokra is minden idegszálammal összpontosítok, hiszen a jót nem szégyen ellesni, felfedezni. Plusz ez fordítva is működik...ezáltal már könnyebben felismerem azt, aki még kezdő vagy akinek - mondjuk ki - nem sok keresnivalója van ezen a pályán. Ennek a "módszernek" hála tényleg alaposan megválogatom a kedvenceimet. Sorozatokat is, színészeket is, és ez igaz a zenére is, vagy bármilyen művészi irányra. És ezt nem én mondtam, hanem mindig, amikor megismerek valakit/valamit, ami tetszik, akkor anya szokta folyton mondani, hogy "már megint rábukkantál valami jóra." Hát, igyekszem. :D

A másik pedig, amire a BH90210 nézése közben rájöttem - amellett, hogy az egyik legtöbb tanulsággal átitatott sorozat a világon, ehhez máig tartom magam -, hogy sorozatokat nézni nemcsak kikapcsolódás. Arra a 20-40 percre, amíg egy adott epizódot megnézek bármilyen műfajú szériából, egy másik világba kerülök. Nem feltétlenül jobb világba, de másikba. Kicsit kiléphetek az életemből, elfelejthetem a gondokat, átadhatom magam az érzéseknek. Valaki más érzéseinek. És igen, épp a teljes beleélés miatt rohadt sokszor zokogok, miközben nézek valamit, de basszus...azok nem az én érzéseim. Legalábbis nemcsak az enyémek. Persze, teljesen nem tudom kizárni magam, de mégiscsak piszkosul jó, ha a lelkem nem csupán a személyes fájdalommal vagy örömmel van tele, hanem ott van valaki másé is. Egy karakteré, aki valamiképp belemászott a szívembe. Oké, azokat a szereplőket is át tudom érezni, akik nem állnak közel hozzám, de lényegesen nehezebb a dolog. Talán apa halála miatt vagyok ennyire érzékeny a dolgokra, fogalmam sincs...

Mindenesetre amit régen cikinek éreztem - azt, hogy mindenen képes vagyok sírni, mindent át tudok érezni -, arra ma már büszke vagyok. És abban, hogy a túláradó érzelmeimet jól tudjam kezelni, hatalmas segítség számomra a sorozatnézés! Különböző műfajokat szeretek, sőt szinte mindenféle sorozat megtalálható a méretes listámon. Továbbra is szeretem az animéket, a telenovellákat, emellett nézek krimit, szitkomot, családit, thrillert és még sorolhatnám. És van kb. 50-60 sorozat, amit nézek. Oké, nem egyszerre persze, hiszen van, amikor leállok velük, aztán nézek mást, aztán folytatom, aztán a másikkal állok le...és így tovább. De alapvetően elég terjedelmes a lista. Értelemszerűen mindig azt bámulom, amihez kedvem van. Nagyon hangulatfüggő az egész. Olykor maratonban nyomok valamit, néha meg ebből is egy rész, aztán meg abból is. Nincs különösebb logikai megnyilvánulása a dolognak, ha lehet így fogalmazni, "érzéssel" választok mindig. Nos, a fentiekben taglaltak után azt hiszem, tényleg ez a megfelelő szó.

Azt pedig még így a végén muszáj megjegyeznem, hogy sorozatok bámulásával tanultam meg angolul olyan szinten, hogy ma már fordítok is sorozatokat, a rajongói lapjaimra interjúkat, ilyesmi. Nem mondom, hogy perfekt vagyok, mert attól távol állok, de igazság szerint 98%-ban a sorozatbámulás tanított meg arra, amit tudok, a gimis tanáromnak 2%-ot köszönhetek, ebben pedig benne van a tündéri jelleme is. :D

Szóval tudjátok mit? Mégiscsak könnyen válaszolok a feltett kérdésre: igen, baromi jó dolog sorozatfüggőnek lenni.

Alaposan átgondoltam a dolgot, és arra jutottam, elindítok itt a blogon néhány cikksorozatot! Szerintem teljesen egyértelmű, hogy a sztárokat nem szereti mindenki. Aztán ők vagy rászolgáltak erre vagy nem. Ebben a rovatban igazság szerint nem is igazán azon leszek, hogy elemezzem a miérteket, hanem inkább saját szemszögből írom le a személyes véleményem, ezáltal egy kicsit kritikává is fordul ez az egész. De persze azon leszek, hogy senkivel ne legyek elfogult. Ergo, ha majd valamikor Justin Bieberre kerülne a sor, ne alázzam szegényt csak azért, mert nem szívlelem túlságosan. Illetve, ha olyasvalakiről írok, akit imádok, igyekezni fogok, hogy semmiképp ne fényezzem folyamatosan, hanem objektíven lássak rá mindenre...valamilyen szinten. Elsőként a Televisa egyik ünnepelt színésznője körüli utálatot szeretném a helyére tenni.

Angelique Boyer az egyik örök kedvenc telenovella-színésznőm már évek óta. Jó, amikor pár éve belepillantgattam a Rebelde című sorozatba, beismerem, nem különösebben foglalkoztam vele. Mármint ott volt, cuki volt - vagy néha nem annyira -, de a főszereplők valahogy jobban izgattak. Aztán 2-3 éve került utamba a Teresa című sorozat, engem pedig beszippantott ennek a csodás fiatal nőnek a tehetsége. Persze nem sokat tudtam róla korábban, de ezután fogtam magam és utánanéztem. Nekem rögvest szimpatikus lett. Néhány interjú megnézése/elolvasása után pedig végképp. Nemcsak tehetséges és nagyon szép, hanem egy tündéri nő is. Épp emiatt volt számomra sokkoló azzal szembesülni, hogy milyen sok gyűlöletet kap a világból. A legdurvább pedig, hogy szerintem rohadtul nem szolgált rá.

A lényeg az, hogy Angie és Sebastián Rulli 2010-ben a Teresában, majd pedig 2013-ban a Szerelem zálogba című sorozatokban is együtt játszottak, és már adásban van a harmadik közös telenovellájuk is, a Tres Veces Ana. 2010-ben még a világon semmi nem volt köztük, mindketten mással voltak együtt, sőt Sebastián azt hiszem, válás közeli állapotban volt akkoriban. Aztán 2012-ben Seb összejött Aracely Arámbula színésznővel. 2013 októberében adták le a Szerelem zálogba novella első részét Mexikóban, a páros pedig még szeptemberben szakított. Végül 2014 tavaszán robbant a bomba, hogy Angelique és Sebastián együtt vannak! Több se kellett, azonnal azt gondolta (minimum) a fél világ, hogy Aracely és Sebastián a francia származású fiatal tehetség miatt szakítottak. Azóta egyre több az Angie-gyűlölő ember.

Én ezt egyszerűen nem bírom felfogni. Mégis miért? Miért épp emiatt? Főleg, hogy azóta sem derült ki konkrétan az Aracely-Seb szakítás oka. Amúgy is, ha tényleg Angie miatt volt, akkor mi van? Úgy értem, nem a mi dolgunk...rohadtul nem. Én is szerettem Sebastián kapcsolatát Aracelyvel, édesek voltak, de ha véget ér a szerelem (akármi miatt), azt el kell fogadnia minden rajongónak. Ha netán a Szerelem zálogba forgatáson a férfi elkezdett belezúgni Angie-be, az mindössze azt jelenti, hogy annyira talán mégsem fűzték erős érzelmi szálak Aracelyhez vagy egyszerűen kihűlt a dolog. Én inkább utóbbira voksolok, mert szerintem nem a szerelemmel volt ott baj. Egy embernek több lelki társa van (és ez, ha engem kérdeztek, TÉNY), így lehetséges, hogy Angelique lelke jobban ráhangolódott Sebastiánéra, mint Aracelyé. Igen, ezt halálosan komolyan gondolom. A fene tudja, mi volt ott a háttérben. Amúgy pedig nem az lenne a lényeg, hogy az ember örüljön annak, ha a kedvence boldog?? Mármint úgy fel vannak bőszülve a Sebastián Rulli fanok, hogy miért hagyta el Aracelyt Angie-ért a férfi, hogy szavakba sem lehet önteni. Fenyegető üzeneteket küldenek Angelique-nek twitteren, közös Aracely-Sebastián képeket posztolnak és küldik el nekik címezve...az eszem megáll! Basszus, ha én szeretek egy sztárt, annak kell örülnöm, ha ő boldog, nem?? Lehet, hogy nem szívlelem különösebben azt, akivel együtt van, de elfogadom, támogatom és mindenképp fülig ér a szám, mert az imádott kedvencem örömmámorban úszik a választottja oldalán. Nálam ez a normális hozzáállás!

Szerencsére én mindhármukat nagyon szeretem, így minden oldalról rálátok a helyzetre anélkül, hogy pocskondiáznék bárkit is, de persze elfogultság nélkül próbálom mindezt véghezvinni. Sajnálom Aracelyt, ez egyértelmű. Ugyanakkor örülök Angie és Seb boldogságának. És minden bizonnyal nem a közös jövő volt megírva nekik. Valami/valaki jobb vár Aracelyre, az, ami/aki Angie képében megérkezett Sebastián életébe. Hiszek ebben. Abban viszont semmiképp, hogy egy ilyen butaság miatt, amibe lényegében a rajongóknak semmi beleszólásuk nincs, bántsanak egy tündéri teremtést!

Az pedig már csak hab a tortán, hogy Angelique tehetségét is becsmérlik. A kettő hogy függ össze? Csak mert szerintük Angelique "ellopta" Aracelytől Sebastiánt, ettől már kevésbé tehetséges?? Ugyan, basszus. Évek óta ki nem állhatom Tom Cruise-t, de egy zseniális színésznek tartom változatlanul! Szóval ezt is nyugodt szívvel külön lehetne és kéne is választani! Angelique tehetsége nem attól függ, mit gondolnak róla egyesek magánemberként...úgy, hogy igazából nem is ismerik. Persze, én sem, ez nyilvánvaló. Csak én tovább látok az orromnál, és nem az alapján alakítok ki valakiről véleményt, hogy a pletykák alapján elhappolta valaki szerelmét. Ez nem így működik. Ennél keményebb tetteket kell elkövetnie, hogy én azt mondhassam, rohadtul nem szimpatikus. Angelique Boyer pedig az égvilágon semmi rosszat nem tett, sőt mást sem látok benne, csak jóságot! A tehetségét ne is firtassuk...főleg, mert most ez nem ide tartozik!

Nem terveztem erről cikket írni, mert hajlamos vagyok hányingerre panaszkodni, ha konfliktusba keveredem. Nem poénkodok, volt már rá példa, hogy rosszul lettem, ha vitatkozni kezdett velem valaki, vagy durván beszóltak nekem. Valószínűleg az általános iskolában, majd pedig a gimnáziumban elszenvedett sérelmek mély nyomot hagytak a lelkemben...mindegy is, a lényeg az, hogy minden egyes nap azon vagyok, hogy elkerüljem a nagyobb veszekedésnek akár csak a szikrányi esélyét is. Ezzel a poszttal viszont garantáltan ki fogom vívni jó néhány ember ellenszenvét...legalábbis azokét biztosan, akik ebben a témában nem gondolkodnak éretten - sajnos sok ilyennel találkozom -. Előre is bocsi, de 100 százalékban őszinte leszek...

Amikor 2010 januárjában elkezdtem nézni a sorozatot, igazság szerint viszonylag hamar rájöttem, hogy már mindkét színészt ismerem. Paulnál kicsit tovább tartott rájönni, mert csak vendégszereplőként láttam régebben sorozatokban, azonban Ian esetében rögvest láttam a szívecskéket kirajzolódni a pasi körül, hiszen akkoriban még javában néztem a Lost című szériát, amiben egyenesen oda voltam érte. Sokszor filóztam azon, hogy lehet, csak emiatt lett Damon első blikkre a favoritom? De aztán helyére tettem magamban a dolgot, hogy ez nem így van. Mármint persze, simán magamra aggatom az "elfogult" jelzőt, mivel 6 éve még nagyon az voltam, azóta ezt már minimális szintre le tudtam küzdeni nagy nehezen, és minden erőmmel azon vagyok, hogy semelyik kedvencemmel ne legyek elfogult. Amúgy 6 év??? Jesszus. Na jó, eszem ágában sincs elkalandozni. Legalábbis nem ebben a bejegyzésben. Visszatérve a kiindulási ponthoz: akkoriban Damon azért tetszett meg, mert cinikus volt - én imádom az ilyen humort, és ezt máig szeretem is a karakterben -, és mert Stefannal ellentétben őt nem találtam unalmasnak. Igen, töredelmesen bevallom, Stefant az 1. évad elején még kicsit egysíkúnak találtam. Ezúton is közölném a 15 éves énemmel, hogy jó lett volna, ha jobban belelát a dolgokba, és nem csupán a felszínt kapargatja. Ugyanis akit én unalmasnak gondoltam, az egy mély érzésű, önzetlen, szeretetre vágyó és szeretetet adó karakter. Damon és Stefan is rengeteget megéltek már, és most nem a 160-akárhány évükről beszélek, hanem mindketten keresztülmentek kismillió borzalmon, amit mindketten máshogy dolgoztak fel. Damon poéngyáros lett, Stefan pedig egy magába forduló, "borongós", tartózkodó egyén. De közben csak elrejtette a világ elől az érzékenységét, úgy eleve az érzéseit, illetve a benne is megbúvó humorérzékét. Na, ennek az álarcnak köszönhetően hittem, hogy unalmas fazon. De ahogy haladt előre a sorozat, rádöbbentem pár dologra. Többek között arra is, hogy milyen réteges a karakter valójában, és ahogy így visszaemlékszem, az első évad végétől vagy a második elejétől már ezerrel Stefan párti voltam, Ian Somerhalder és a Lost mániám ide vagy oda, átpártoltam. És ekkor kezdtem el azon morfondírozni, hogy ez mégis hogyan történhetett? Ianért egyszerűen elepedtem...de szépen fejbe kólintott a felismerés, hogy Paul igazság szerint észrevétlenül a szívembe férkőzött mint új kedvenc, és ami a legdurvább, Iant szépen, fokozatosan kijjebb lökte. Mondjuk idővel Ian önmagát lökdöste ki a szívemben kedvenceknek fent tartott helyről, de erről később. Azért is soroltam fel olyan sok mindent Stefan esetében, mert lényegében ezek mind megmutatják, hogy színészileg is milyen tengernyi dolga volt Paulnak. Nem szeretném amúgy az elmúlt 6 évet végigvenni, így inkább most már amolyan visszatekintésként szeretnék véleményt írni. Így talán egyszerűbb és érthetőbb is lesz.

Szóval...alaposan végiggondolva az elmúlt 6 évet, amióta a TVD-ben ezt a két tehetséges pasit nézem - mert igen, mindketten tehetségesek -, az elfogultságomat is félredobtam, de nem tudok elsiklani a tények felett. Már 6 éve azt hallgatom kb. mindenhonnan, hogy "Ian így csodás, Ian úgy tökéletes, szexi, jaj, egyem meg, és juj, a szemei milyen szépségesek". Ezzel nincs is semmi baj, pár dologgal még egyet is értek. Meg persze mindenkinek meglehet a véleménye, lehet Iant preferálni. Tehát ne értsetek félre, én most nem azt mondom meg, hogy Pault tessék jobban szeretni. Isten őrizz, hiszen mindenki amellett teszi le a voksát, akit jobban szeret valamiért. Nekem ez már jó pár éve Paul! Így ez továbbra is csak a személyes ömlengésem. Vagy felőlem nevezhetjük panaszkodásnak. Ott tartottam, hogy mindössze unom, hogy szinte csak azt látom mindenhol, hogy Iantől kvázi bepisilnek a csajok. Miért? Paul is van olyan jóképű, szexi és tehetséges...sőt!!! Jó, a külsőség aztán tényleg az "ízlések és pofonok" kategóriába esik - bár kövezzetek meg, szerintem Ian annyira nem helyes, mint pár éve gondoltam róla tinilányként -, de a tehetség? Már most leszögezem, hogy nagyon jó színésznek tartom Iant, sok jelenetben játszott nagyon jól, sokszor tapsoltam meg a színészi játékát a gép előtt ülve. De könyörgöm, minden egyes kicseszett díjat elvisz Paul elől??? Mégis hogyan? Nem rá vagyok mérges, de ez is az elfogult, visítozó csajok miatt van, akik nem látnak a színészi kvalitás mélyére, csak pofavizit alapján voksolnak!

Paul nem egyszer játszotta le Iant a képernyőről, és NEM vagyok elfogult! Olyan mimikája, gesztusai, ráérzése van a pasinak, hogy sokan tanulhatnának tőle színjátszást! A vérében van, egyszerűen automatikusan tudja, mit hogyan kell eljátszani! Ezért is olyan hiteles minden esetben!

És ennyi év után szemétségnek tartom, hogy nem ismerik el egy kicseszett díjjal sem. Pedig a 22 részes évadokból legalább 19-20 részben sarokba ájulós, Emmy-díjra érdemes alakítást nyújt. Jó, olykor azért Ian is. Basszus, eskü, nem direkt írom néha ilyen alázósra a mondatokat, de kikívánkozik belőlem pár apróság, amivel igazság szerint nem is Iant támadom, egyszerűen kezdem megelégelni, hogy nem ismernek el az emberek minden tehetséget. Nemcsak Ian létezik. Mégis ezt érzem sokszor. Kicsit túl van értékelve, Paul pedig alulértékelt. Talán ezért is védem és állok ki mellette mindig foggal-körömmel. Sajnálom, hogy az emberek csak a "vicces, vagány, rosszfiú, szépfiú" típust veszik észre. Hozzátenném, Paul pazarul alakította a borongós Stefant, a Ripper Stefant, a poénkodós Stefant, az érzelmes Stefant, Silast, Tomot, mindent és mindenkit. Az emberek a teljesítményekor szemellenzőt vesznek fel, esetleg összekeverik Iannel, és azt hiszik, Ian játszott olyan tökéletesen vagy mi van?? Egyszerűen nem tudom megérteni.

Továbbra is szeretem Iant színészként, de ez az ember már egy jó ideje elkezdte leírni nálam magát emberként. Jótékonykodik, ez szimpatikus. És az is, ahogy Nikkivel bánik. Elképesztően édesek együtt! Babát a családjukba sürgősen, mert csodás lesz majd az a csöppség! :D <3 Azonban a megnyilvánulásai, a lassan állandóvá váló bunkó stílusa elérték, hogy kiábránduljak belőle magánemberként. Az sem szimpatikus benne, hogy be nem áll a szája néha - megjegyzem, ez tuti a kollégáit is irritálja -, látszik, hogy a középpontban akar lenni mindenáron, plusz nagyon tapló módon tud nyilatkozni bizonyos dolgokról. Arról nem is beszélve, hogy bár van humorérzéke, szerintem lényegesen kevésbé mérvadó, mint a sorozatbeli karakterének. Bár ez nem feltétlenül fontos, csak azért említem meg, mert vele szemben Paulnak nemcsak Stefanként javult a tréfás jelleme, hanem a való életben is igazi humorzsák, akinek a poénjai nem sértőek, sokkal inkább szellemesek. Ő igazán nyitott, sosem bunkó, egyszerűen szerethető és kész. Belőle árad valami elképesztő pozitivitás, ami még szimpatikusabbá tudja tenni az emberek szemében. Legalábbis azokéban, akik az Ian-féle rózsaszín ködöt figyelmen kívül hagyva tovább látnak az orruknál...

Szóval nekem külsőleg és belsőleg is Paul az etalon már jó sok éve!! Ez pedig nem is fog változni soha! Mindketten jól néznek ki, csak szerintem Paulban van valami plusz. És csak jelezném, hogy az ő szeme is van olyan szép, mint Mr. Somerhalderé! ;) Paul tehetségügyileg is felette áll egy kicsivel, de ettől még Iant is fantasztikusnak tartom. Viszont jellemileg...mondom, nálam a Damont játszó színész zuhanórepülésben tart a beton felé, és ha egyszer ne adj' isten becsapódik, nem tudom, elmondhatom-e utána, hogy még mindig kedvelem őt. Mert lehet, akkor már nem tudnám szeretni őt egyáltalán emberileg. Egy kicsit sem. Remélem, erre nem kerül sor. Rossz érzés lenne a sok éves rajongásomra rányomni egy ilyen csúnya bélyeget. A mondandómat azzal zárnám, hogy erősen hiszek abban, hogy a Paul rajongók hangosabbak lesznek, szó szerint és képletesen szólva is. Hiszen itt szó sincs arról, hogy kevesebb rajongója lenne Mr. Wesley-nek, mindössze az Ian után nyálat csorgatók tábora lármásabb. Rejtély megoldva.

Ui.: na, akkor idén szépen Pault dobálgassuk díjakkal, mert rászolgált, köszöntem!

Ez az animáció szerintem tökéletesen feltérképezi az elmúlt heteimet. Lassan egy hónapja van begyulladva a bal nagylábujjam, de mivel már volt velem ilyen, úgy voltam vele, majd elmúlik. Azonban ezúttal más a helyzet, sőt egyre rosszabb. Ráadásul olyan oltári nagy szerencsétlenség vagyok - pedig bármennyire hihetetlenül hangzik a soraimat olvasva, próbálok pozitív maradni -, hogy orvoshoz a hülyeségem miatt még elmenni sem tudok. Na jó, most így hirtelen nem tudom, írtam-e róla, de nem tanulok, egyelőre nem is dolgozom. Bár voltam a munkaügyi központban múlt hónapban, de amíg a kormányhivatalban nem intézkedem, nincs TB-m, így doki addig kilőve. A lustaságom, a dolgokat való halogatásom nem ismer (sajnos) határokat. Holnap végre elintézem. Plusz, hogy tovább fokozzam a dolgokat: jövő vasárnap lesz egy előadás premierje, amiben benne leszek. Musicalről van szó. Gondolhatjátok, milyen érzés, és a vége felé közeledve egyre több a próba. Szóval oké, elmegyek orvoshoz, amint megvan a TB-intézés, de sokat nem tud tenni jövő vasárnapig. Mármint nem mondom, hogy nem hagyom, hiszen az egészségemről van szó, de ha azt mondja, mielőbb ne adj isten műteni kell, nem szívesen egyezem bele. De persze jobb képben lenni, hogy mi van. Ugyanis konkrétan olyan állapotban van most a lábam, amiről inkább nem írok, mert attól félek, még én is túl undorítónak találnám a saját szerencsétlenségemet. Beismerem, egészen tegnapig kerültem a dolgot. Nyilván borogattam és kenegettem a lábam - utóbbival leálltam, mióta...nos, mióta már kifakadt a gyulladás -, de különösebben nem törődtem vele. Tudjátok, reménykedtem benne a naiv énem egy kis részével, hogy ha ignorálom, biztos magától elmúlik. Ja, a mesékben. Most viszont, ahogy írtam is, tegnap fordulópont következett, és mostanra eljutottam arra a pontra, hogy rettegek. Félve fogok menni az ügyintézésem után az orvoshoz, hogy mégis mit fog mondani. Ezzel tényleg nem szabad szórakozni, még ha "csak" egy ilyen aprócska testrészről van is szó. Még mindig abban bízom, hogy egy másik kenőccsel, amit majd esetleg a doki felír, megoldható a probléma, mert nagyon nem szeretnék a sebészeten kikötni. Bár persze az a legfontosabb, hogy meggyógyuljak, hiszen így a sétálás sem épp a kedvenc időtöltésem. Mindegy, majdcsak alakul, mindenesetre ezerrel könyörgöm az Égieknek, hogy a balszerencse-korszak mielőbb záruljon le, mert tele van ezzel a búrám. Nem vagyok egy szent, de ennyire azért nem vagyok rossz ember. Ezt nem csupán a lábam miatt írom, ugyanis más kellemetlen dolgok is történtek velem mostanában. Tudom, tudom...maradjak pozitív! És ez így is van...ezen vagyok. Csak tényleg nem könnyű, amikor ennyi baromság van az ember életében.

Azonban, hogy ti is lássátok, maradt még bennem pozitív részecske, közölném, hogy a fenti animáció, amivel demonstrálom nektek a jelenlegi lelki állapotomat, a Bones (Dr. Csont) című sorozatból van, és konkrétan az Aubrey ügynököt játszó John Boyd is látható rajta, aki a 10. szezon nyitórészében tűnt fel először. Igen, van egy kényelmes kis egy évados lemaradásom a sorozat tekintetében - volt régebben öt szezon is, szóval szépen felhoztam -. Ám a pasi hamar favorittá nőtte ki magát. Sweets karaktere örökké hiányozni fog, de úgy érzem, Aubrey képes kitölteni a drága pszichológus okozta űrt a szívemben. John pedig tényleg egy csoda. Pont nemrég kezdtem neki a 10. évadnak, és nem vicc, jelenleg ő az, aki a leginkább képes boldoggá tenni ebben a durva időszakban! Nem véletlenül lett ő a Hónap Művésze. Erről jut eszembe: igen, végre a bal oldali sávban minden júniusi választásomat kicseréltem júliusira. Épp ideje volt. Próbálok majd sűrűbben írni, de már nyitáskor is közhírré tétettem, hogy előfordulhat, nem frissül állandóan az oldal. Hiszen nem mindig van kedvem nekem sem rögvest megírni a bennem rejlő kikívánkozni vágyó vagy épp nem vágyó dolgokat. Olykor még ülnöm kell a bejegyzésen, hogy aztán nyugodt szívvel tegyem ki a blogra. Ez most speciel egy nehéz téma számomra, de már úgy éreztem, nem tudom tovább megtartani magamnak a félelmeimet és reményeimet. És miért is kéne? Elvégre ezért hoztam létre ezt az oldalt.

Rólam tudnotok kell, hogy már lassan 5 éve járok hétvégente egy színitanodába. Gyerekkori álmom színésznővé avanzsálódni, ez a hely pedig rengeteget adott és ad hozzá a tehetségem kialakulásához, fejlődéséhez, lényegében az egész életemhez. Négy (most már "csak" három) csodás tanár teszi lehetővé, hogy akik odajárunk, mindannyian jó irányba haladjunk, ha ezt az utat szeretnénk járni. Oké, ugyebár már írtam az önbizalomhiányomról, ami egy ideje sokkal durvábban előjött, mint régen, így picit most minden nehezebb nekem, tehát ez is. De ezt leszámítva, igazi áldásnak érzem, hogy anno, 2011-ben rátaláltam a színitanodára. A legnagyobb húzóerő Vágó Zsuzsi neve volt, akit még 2008-ban láttam az Abigél musicalben először Vitay Georginaként (vagy 2007-ben a Szépségben Babette-ként, de ez nem 100%, mert csak három főbb szereplőre emlékszem, meg 1-2 jelenet maradt meg élesen), és azonnal megnyert a színpadi jelenléte, a tehetsége. Lényegében egyik példaképem azóta is. De most nem szeretnék mélyebben belemenni a témába, majd úgyis posztolok erről, róla. :)

Most az a bejegyzésem lényege, hogy a tanodába való utam során - ami piszkosul lassan ment, tekintve, hogy járni alig tudok a begyulladt lábam miatt - sikerült belebotlanom egy ismerősömbe, akivel egy OKJ-s osztályba jártam tavaly...igaz, én pár hét után abbahagytam a sulit. Szóval beszélgettünk kicsit, és jó volt egy kicsit hallani felőle, felőlük. Oké, tényleg hamar elsodródtam onnan, de tudnotok kell rólam, hogy barátkozós típus vagyok, és hamar meg tudok kedvelni másokat, így volt ez a csapattal is. Csak hát...nem nekem való volt az az irány. Azt hittem, ezzel meg is volt úgymond a napom fénypontja - valamiért imádom a "véletlen" találkozásokat :D -, de azt hiszem, más volt megírva erre a szép szombati napra. A tanoda után ugyanis alig léptem ki a teremből, ahol a próba zajlott, máris összefutottam Balla Eszter színésznővel. És bizony beszélgetni kezdtünk. Évek óta próbáltam valahogy elcsípni őt, de az előadások előtt/után, amikor épp őt néztem meg valamiben, sosem sikerült a dolog. Most pedig bumm, ott volt. Természetesen első dolgom volt Kölesdet szóba hozni, hiszen én 18 évig éltem abban a Tolna megyei faluban, ő pedig kisgyerekként lakott ott, aztán hamar elköltöztek onnan. Mindenesetre nagyon jó érzés volt végre beszélgetni vele erről. Eszter nemcsak tehetséges, hanem rendkívül szimpatikus is, és elképesztően gyorsan kialakítottunk egy kellemes 2-3 perces csevegést. A szüleink is nyilván felvetődtek témaként, hiszen az anyukáink anno együtt tanítottak az általános iskolában. Az szerintem egyértelmű, hogy én emlékezni fogok rá, de az is biztos, hogy Eszti sem felejt el ezután a számomra nagy találkozás után. Még ő mondta búcsúzóul, hogy legközelebb garantáltan megismerjük egymást. Én bizony hiszek a "legközelebb"-ben. A lényeg, hogy még mindig itt vigyorgok, amiért végre sikerült elmondanom a kölesdi közös pontot Eszternek.

Összességében jó napot zártam! És igen, megérte lejárni a lábam, hogy most duzzadt, lüktető, fájdalomtól égő állapotában itt ülhessek és épp nektek pötyögjem be ezeket a sorokat. Ha csak eszembe jut, hogy azt fontolgattam, inkább hideg vízbe áztatom és nem megyek sehova...úristen, milyen jó, hogy összekaptam magam! Milyen élményről, élményekről maradtam volna le. A próbáról nem is beszélve. Oké, sok mindent nem csináltam - nem is tudtam volna így -, de legalább ott voltam. Hát igen...az ember mindig ott van, ahol épp lennie kell. Szó szerint és átvitt értelemben is.